A kávé kihűlt a csészében. És a kotyogósban is. Förtelmes pazarlás. Mert ami egykor volt a vinkó, az az ezredfordulón a feketekávé a Beregben. Az élet segítő angyala, ami nélkül kilépni sem érdemes a házból. De ha az életnek már úgy eleve nincs, nem maradt értelme, a koffein sem tudja azt visszahozni. A csésze oldalán a tálcát soha el nem érő folyások. Mitróné Irénke máskor ugrott, hogy letörölje, de most minek? És főleg: kinek?
Kopogás. Nem a pitvarajtó megvetemedett fáján, hanem a kilazult üvegén. Irénke képzeletben bólint, mire az érkező, egy jó húsban lévő asszony benyit.
Derékban szoros, szárban bő barna műszálas nadrág van rajta és gombolós blúz, amit a hetvenes évek vége óta viselnek a fekete nagykendőt és szoknyát elhagyva az ötven fölötti nők a beregi falvakban, így Bockeréken is, ha decensen akarnak kinézni. Irénke nem tudja, ki a jövevény, de halálesetnél rendre megjelennek rég elfeledett rokonok.
– Fogadja részvétem, Irénke néni!
– Köszönöm. Maradt még a torról egy kis tepertős pogácsa, ha elfogadod.
– Nagyon kedves tetszik lenni.
Eszegetik a pogácsát. Már egyhetes, de nem ártott neki az idő. De hetvenöt év múlva (Mitró Pál is ennyit ért meg) azért a pogácsa is biztosan elemeire akar majd hullni.
– Szegény Pista bácsi! – mondja a vendég, és eltöröl egy könnycseppet a szemében.
– Szegény… Meghalt?
– Meghalt-e? Hiszen, Irénke néni, azért vagyok itt.
– De milyen Pista?
– Pista bácsi! Irénke néni férje.
– Az én uram Pali volt. Mitró Pál!
Az idegen összerándul. Kiesik a kezéből a pogácsa. Keresni kezdi az asztal alatt. Hogy ne kelljen a másik szemébe nézni.
– Bolond vagyok! Persze, Pali bácsi! Aki kilencvenben, mikor mindenki vágta kifelé az almafákat, még akkor is telepített.
– Ő! Ő volt az uram. És te ki vagy?
– Tokárné Bözsi. A háziápolási szolgálattól.
– A szolgálattól Tóth Juli járt hozzánk.
– Én a szolgálat helyi irodavezetője vagyok. Én hoztam ide Julit, én mutattam be, amikor tavaly nyáron Pali bácsi állapota rosszabbra fordult.
– Emlékszem! Bözsi vagy, tényleg. Az a Bözsi, akinek az anyja a kútba bújva menekült meg az oroszoktól.
– Így volt, bizony. Szerencse, hogy nem fulladt meg.
– A te urad jár Bécsbe banánért!
– Már nem jár. És már nem az uram. Elnézést, hogy Pista bácsit mondtam Pali bácsi helyett.
– Hagyjad, lányom! Én is keverem a neveket.
– Szokás, hogy a szolgálat nevében elbúcsúzom a hozzátartozóktól. És felajánlom, hogy ha ne adj’ isten megint szükség lenne ránk…
– Ki tudhassa. Maholnap tán velem lesz dolgotok. Mindkét lányom elment. Az egyik Nyárligeten iskolaigazgató, a másik Berlinben takarítónő.
– És Irénke néni egészsége?
– Meglehetős. Csak semmihez nincs kedvem. Az uram nagy kujon volt. És ivott. A munkát meg csak ímmel-ámmal… Viszont soha egy ujjal nem nyúlt hozzám! És jól tudott viccet mesélni. Meg nótázni. Az is valami.
– Nem is kevés!
– Szóval elszórakoztatott. Most meg… Csak én, egyedül. Meg a jószágok. De lehet, eladom a hízókat! Borzalmas drága a tengeri. Az újság azt írja, idén megint lesz csiga- meg székfűfelvásárlás. Inkább abból kéne egy kicsit pénzelni.
– Meg lehet próbálni.
– Én nem undorodom a csigától. Az is csak Isten teremtménye.
– A temetés rendben lement, Irénke néni?
– Lement.
– Drága volt?
– Jaj! Harmincezerrel adósa maradtam a koporsósnak. Pedig olcsót kértem. Farostlemezből.
– Meddig kell megadni?
– Lehet részletben. Havonta ötezret. De honnan vegyek annyit? Tán mégis kell hízó. Ha nem adnám bérbe a földet, megteremne rajta a takarmány. Csak én már egyedül pláne nem bírom megművelni. Jaj, istenkém! Nem lehet ezt megszokni, hogy már egyedül…
– Irénke néni, azt a virágos dézsát arrébb húzom az udvaron.
– Húzzad nyugodtan. De minek?
– Hogy a nagyszoba ablaka alá tudjak állni az utánfutóval.
– Értem. De minek akarsz oda állni, kedveském?
Egy Audi Quattro gördül be a portára. Bár Irénke nem ért az autókhoz, meghökken a jármű méretén. Az utánfutó magas. Tokárné lecsapja a hátulját, a ponyvát félrehúzza és kiköti. Mintha otthon lenne, úgy vonul be a házba. A nagyszobában körbenéz.
– Irénke néni! Tisztában kell lenni a dolgokkal!
– Miféle dolgokkal?
– A lányai elköltöztek itthonról.
– Már igen régen.
– De a ruháik még itt vannak.
– Ezt meg honnan tudod?
– Ismerem a beregi népet. Most pedig elment… sajnos… örökre Pist… izé Pali bácsi is. Gondolom, neki is van ruhatára.
– Van. Csak öltönyből négy rend!
– Ki kell üríteni a lányok és Pali bácsi ruhásszekrényét! Minek etetni a molyokat!
– Volt már a fejemben, csak… Meg is csinálom hamarost, csak még…
– Most! Most kell megcsinálni! Segítek. A lányok szobája hol van?
– A konyha mögött.
– A néni adogassa a holmikat a polcokról a kezembe, én pedig hordom a csomagtartóba meg az utánfutóra.
– Gondolod, hogy…
– Kezdjük! Legyünk túl rajta!
– Igen ám, de amíg átnézem, kiválogatom…
– Nincs válogatás! Mindent elviszek. Kivéve a lyukas zoknikat, a foltnak való rongyokat meg az efféle himihumit.
A szállítmány lezárásakor a végig készséges Irénke néni kicsit dacoskodni mer:
– Te, Bözsi, honnan tudjam, hogy ez mind eljut a szegényekhez?
– A szegényekhez? – és a betolakodó értetlenül megrázza a fejét.
– Hát nem nekik viszed ezt a regiment holmit?
– Bízza csak azt rám a néni! – és félrelöki az öregasszonyt.
Tokárné Bözsi oda viszi a zsákmányt, ahová a korábbi huszonnyolcat. A dohánypajtába. Ott már akkora a ruhahalom, hogy a létrát a legfelső dohánypórésor tartórúdjához kell állítania, onnan szórja a sok télikabátot, szoknyát, inget, hálóréklit, Abba-pólót, Boney M.-pólót és minden mást az épület gyomrába. S ez lúdbőröztető örömöt okoz neki, mert közben fiatalkorára gondol, amikor a szakiskola farsangi báljára a nővérétől kellett ünnepi ruhát kérnie, amikor, ha elkopott egy cipője, nem újat kapott, hanem vitték talpaltatni, amikor az építőtábori pénzéből kellett megvennie első bikinijét.
S mikor kész van az újabb adag elhelyezésével, leveszi saját gönceit is. És így, meztelenül ráveti magát a ruhahegyre. És meghal.