Még nem közjogi értelemeben és nem a teljes kormány bukott meg. De az oktatási válság kezelésének vizsgafeladatát a rendőrminiszter vezette tárca sikertelenül abszolválta.
A diákok kezdeményezte október 23-i budapesti demonstráció és az odáig vezető út, a soha nem látott méretű szolidaritási akciósorozat egyértelműen mutatta, hogy a válság átbillent egy foglalkozási csoport bérküzdelmén. Amikor az óvónők tömegesen és az óvodák működését megbénító módon állnak ki pályatársaikért; amikor a szülők, akik a zsebükön is érzik az oktatás ellehetetlenülését, akár a munkából is elkésve vállalják az élőláncban a láncszem szerepét; amikor a pedagógus szakszervezetek félre tudják tenni az évtizedes rivalizálást, és a szakszervezeti mozgalom egységesen áll a pedagógusok küzdelmei mellé; amikor egy lakásfelújításban hatszámjegyű számlát kiállító mester kedvezményt ad, megtudva, hogy a megrendelő tanár - akkor a nevelés-oktatás ügyéért folytatott társadalmi küzdelem új minősége jelenik meg.
És akkor a diákokról, akik a bőrükön érzik tanáraik sanyarú sorsát, szakmai és egzisztenciális beszorítottságát, még nem is szóltunk. Pedig példa nélküli a kiállásuk, noha érthető: ők azok, akik nap nap után közvetlen kapcsolatban élnek a tanáraikkal, akiktől a tantárgyak mellett az emberi értékek tiszteletét, az ezen értékekért való kiállás fontosságát, a hatalommal szembeni jogos fellépés erkölcsi követelményét, a másik emberért való cselekvés létparancsát is megtanulják.
A nevelés-oktatás rendszere ma súlyos válságban van. Nem mai keletű ez a helyzet, még csak nem is tizenkét éves a folyamat. De valamikor 2011 táján vett egy olyan éles fordulatot, amely felgyorsította a szakadék felé száguldást. Számos jele volt ennek. Oktatáskutató szakemberek, civil szakmai szervezetek évek óta kongatják a vészharangot, és fogalmazzák meg javaslataikat egy XXI. századi nevelés-oktatás kialakítása érdekében.
Mindez visszhangtalan maradt, győzött a szavazatmaximálás oltárán feláldozott oktatásirányítási politikai akarat. Ennek első számú áldozatai a pedagógusok voltak, akiket 2014-ben egy mézesmadzaggal csábítottak a választási urnákhoz, majd 2015-ben, az országgyűlési választás után fityiszt mutattak nekik. És ez így is maradt. A sok értelmetlen oktatási változást a pedagógusok a tantermi szobák ajtajának becsukásával még csak-csak kezelték valahogy, visszahozva régmúlt időszakok nem kívánatos gyakorlatát; de a folytatólagos kormányzati arrogancia mára kiütötte a biztosítékot.
A szakmai változásokat már régen „túltolták” – lásd Balog Zoltán beismerő 2016-os vallomását -, most viszont a rendőrminisztérium a polgári elégedetlenségi akcióra adott válasza az együttműködés biciklijét tolta túl. Párbeszéd helyett retorzió, megtorlás – ezt már a békés természetű, a gyermekek érdekeit mindennél fontosabbnak tartó pedagógusok sem viselték el.
Az, hogy az egyes társadalmi-foglalkozási csoportok egyre romló helyzetének jelzésére pökhendi, olykor megalázó kormányzati válasz érkezik, nem példa nélküli az Orbán-kormány gyakorlatában. Mostanáig azonban működött a "Niemöller-hatás". Nem érint a megszorítás, nem szólalok meg – ez volt a társadalom többségének reakciója, amikor csak egyes társadalmi-foglalkozási csoportokat ért valamilyen korlátozó intézkedés.
A pedagógusok által képviselt ügy a valósággal történő szembesülés 2022-es közéleti lakmuszpapírja. Az év elején a pedagógusok sztrájkjogának korlátozása minden munkavállaló számára intő példa volt. A választási kampány kormányzati hazugságcunamiját még leplezte a háborútól való félelemmel való riogatás, de mára a tények - az inflációs adatok, a forint árfolyamának változása, a közelgő recesszió - feketén-fehéren mutatják az Orbán-kormány valósághajlító, hazug természetét. Ez minden magyar ember számára leginkább a rezsihazugságban, az energiaárnak a valós piaci folyamatoktól elszakított és mindenkit sújtó emelésében érhető tetten.
Ezen a ponton összeért a pedagógusok élethelyzetének és a társadalmi-gazdasági folyamatoknak az alakulása. Úgy tűnik, a magyar emberek ismerik a német protestáns teológus tanítását, és nem akarnak eljutni a „… nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna” helyzetig. Ez jelent meg október 23-án, a budapesti Műegyetem előtti rakparton és szerte az országban sok helyen, miközben Orbán Viktor Zalaegerszegen a fekete drapéria mögé zárt világban, szigorúan rostált hívei előtt azt az - Ungváry Krisztián szavaival - "személyiségzavaros" főpapot méltatta ’56 hőseként, akinek világképe középpontjában a „tömjénnel telefüstölt társadalmi egyenlőtlenségek álltak".
Az Orbán-kormány a nevelés-oktatás ügyének kezelésében bukásra áll. Eddig működött a „nem tárgyalunk, hanem dirigálunk és ígérgetünk, ők pedig majd elfáradnak és hazamennek” kormányzati gyakorlat. Most a lakmuszpapír azt mutatja, ez már nem elég. A diákok reggelente elmennek az iskolába, a pedagógusok megtartják az óráikat, a szülők is mennek a munkahelyükre, de közben készülnek a folytatásra. Nem külön-külön, hanem együtt.
A tárgyalásra is, ha az oktatási kormányzat hajlandó lenne tárgyalóasztalhoz ülni. Ha nem, ha folytatódik a csinyovnyik-stílus, a fenyegető levelezés gyakorlata, akkor pedig a társadalmi ellenállásra, a személyes és a közös pedagógus érdekkel összekapcsolódó társadalmi érdek képviseletére. Mert ha nincs tanár, nincs jövő.