– Miért nem indul a sárdi busz? – fordult a padon ücsörgő fiatal társasághoz egy középkorú asszony a kaposvári autóbusz-pályaudvaron kedden fél három körül, ám csak egy vállrándítást kapott válaszul. A nő tanácstalanul forgolódott, végül odalépett az egyik biztonsági őrhöz.
– Sztrájkolnak a sofőrök! – jött a lakonikus válasz, amit láthatóan nem értett a kérdező. – Több járat is kimarad, négyig össze-vissza mennek a buszok – kapta a magyarázatot. Ugyanakkor más kocsiállásokban minden a normális ügymenet szerint zajlott, beálltak a járművek, melyekre az utasok a jobb helyek reményében tülekedve próbáltak felszállni. – Sajnos megtelt, titeket már nem tudlak elvinni – állította meg a padról felcihelődött ifjakat a sofőr az egyik agglomerációs járat ajtajában. – Csak a következővel tudtok elmenni – tette hozzá, s az elképedt társaság orra előtt bezárta az ajtót.
Sokan jártak az asszonyhoz és a fiatal kompániához hasonlóan:
a Szolidaritás Autóbusz-közlekedési Szakszervezet kétórás, figyelmeztető sztrájkja országosan elvileg 2630, csak Kaposváron 32 járatot érintett.
Somogyban pedig, mint Katona László, az érdekképviselet helyi vezetője állította, 79-et. Jellemzően megyén belüli, főképp falusi vonalakon maradtak ki a buszok, bár eredendően a Nagyatád-Budapest távolsági járat sem indult volna el, a Volánbusz végül talált helyettesítőt a sztrájkba lépett sofőr helyére.
- Kaposváron hiába próbálkoztak volna – jegyezte meg az egyik sztrájkoló sofőr. – Itt, ha lehetőség lett volna rá, senki sem vette volna fel a munkát.
Csakhogy az elégséges szolgáltatás jegyében a járatok kétharmadának mennie kellett, így az elvileg dolgozó cirka 200 somogyi sofőrből 65 függeszthette fel a munkát. Közülük sem mindenki a bejelentett két óra erejéig, ugyanis akadtak, akiket a kötelezően indított buszokra osztottak be fél-egy óra elteltével. A sztrájkolók pótlása ugyanis a cirka 25 százalékos sofőrhiány miatt lehetetlenség volt.
– Régen ez egy remek szakma volt, jó fizetéssel, juttatásokkal, megbecsültséggel – legyintett egy hatvanasforma sofőr –, ha egy faluban lakott a sofőr, a polgármesterrel és az iskolaigazgatóval azonos volt a respektje. Rang volt buszsofőrnek lenni, ma viszont lasszóval sem találnak embert. Innen igazából csak elmennek, jönni nem akar senki.
Kaposváron például az elmúlt egy évben nagyjából húszan mondtak fel, s hatan jöttek a helyükre, tovább növelve a létszámhiányt, s ezzel együtt a volánhoz ülők terheit.
– Az irodán azon megy a matek, hogyan oldják meg, hogy beférjek az évente engedélyezett 400 túlórába – állította egy másik sztrájkoló. – Persze így is több lesz, de annak a papírokon nem lesz nyoma.
Ez másik sofőr hozzátette, nem csoda, hogy egyre többen lelépnek a cégtől, hiszen elképesztő a munkateher. Vagy fél tucat sofőr mondta is azonnal, napi 19-20 óra a tényleges munkaidejük, jellemzően hajnali fél négy, négy óra körül kezdenek, s éjjel 11, fél 12 körül végeznek. Persze nem végig ülnek a volánnál, de többen is napi 14-15 járatot visznek, s sokszor túllépik a 8 vezetett órát. Ráadásul nem egyformán fizet nekik a Volánbusz.
– Létezik egy úgynevezett területi kompenzáció a vezetett órák után, ami 700-750 forint óránként – magyarázta Katona László. – A legmagasabb Budapest vonzáskörzetében, ami azt jelenti, ha ott egy sofőr nyolc órát vezet, akkor 6 ezer forint pluszt kap naponta. Másutt ugyanezért 600-at. Nálunk, Somogyban 150-250 forint között mozog az összeg, vagyis 1200-2000 forint a kompenzáció. Ugyanazért a munkáért… És nincs rá magyarázat, hol, miért annyi, amennyi.
A sofőrök bólogattak, s minél többen szóltak hozzá, annál több panasz hangzott el. A szabadságolások ad hoc jellegűek a létszámhiány miatt, a hosszú fordák – vagyis az akár 19-20 órás munkanapok száma – havi 15-16, s csak azért ennyi, mert 15 óra feletti munkanap után ki kell adni egy pihenőnapot.
– Húsz éve, ha 9 ilyen nap összejött, már túlterheltnek számított az ember – jegyezte meg a nyugdíj előtt álló sofőr.
– Minél nagyobb lett a cég, annál inkább sz..tak az emberre – kontrázott egy kollégája. – Amíg megyei Volánok voltak, mint nálunk a Kapos, addig az ember helyben el tudta intézni a problémáit, mindenki ismert mindenkit. Aztán több megyét összevontak regionális társasággá, ott már azért volt elég csont a munkában, de ez a mostani helyzet a Volábusszal: tragikus. Minden a nyakunkba szakad, s hiába jelezzük a helyi főnököknek a gondokat, Pesten ezek senkit sem érdekelnek. Három éve például még nettó 56 forint volt a munkába járási kilométerpénz, most bruttó negyven. És sokaknak utazniuk kell, ugyanis a buszok ott éjszakáznak, ahonnét az első járat indul. De a sofőr jellemzően máshonnan megy oda a saját kocsijával. Mert lehet, hogy ki tudna jutni tömegközlekedéssel, de éjjel már nem tud hazajönni, így autózni kell. Viszont az ezért kapott pénz nem elég a benzinre.
– Tényleg mindent mi csinálunk, ha nem vezet az ember, akkor tankol, mosat, takarít, javíttat – sorolta ez negyvenes sztrájkoló. Ha járaton van, nem tudatja, mit csinál két óra múlva, beosztják-e helyettesíteni egy másik vonalra. – A múltkor jövök hazafelé, rám szól a forgalomiránytó, hogy úgy készüljek, negyed háromkor én viszem az egyik járatot – szólt közbe egy fiatal sofőr. „Mondtam neki, érdekes lesz, mert két óra húszra érek csak be. Azt mondta, nem baj, akkor késve mész, de legalább el tud indulni a busz”.
– Már, ha nem rohad le – szúrta közbe ez harmadik sztrájkoló. – Borzalmas a járműállomány, rengeteg a műszaki probléma, a tartalékbuszok pedig borzasztóak. Ahogyan az utak is, szétrázzák az embert, nem véletlen, hogy rengeteg a táppénzes. Akiket persze folyton hívogatnak, mikor tudnak már visszajönni, mert nincs ember – jegyezték meg egyszerre többen is. Megy is az átvezénylés, merthogy amióta mindenki a Volánbuszhoz tartozik, az egész ország a munkahelyünk – mondták. – Aztán, ha valakit elvezényelnek, akkor fizetik a szállását és kap pluszban hetente 10 ezer forintot – avatott be a részletekbe egy nyugdíj közeli sofőr. Most komolyan, mi ebben a logika? Nem lenne egyszerűbb mindenkit helyben tartani, s odaadni neki ugyanazt a pénzt? – tette fel a kérdést.
Láthatóan még folytatódott volna a panaszáradat, ám közben letelt a figyelmeztető sztrájk ideje, s a sofőrök elindultak a járműveikhez: az utasok részéről egyetlen kritikus szó sem hangzott el feléljük. – Az emberek megértik, hogy nemcsak a magasabb fizetésért, hanem a jobb, biztonságosabb utazási körülményekért is harcolunk. Más kérdés, mi lesz a főnökség reakciója – fordult vissza egyikük. „Mert ha nem vesznek komolyan bennünket, legközelebb nem csak két órára nem vesszük fel a munkát. Abból hamar rájönnek, ha nincs busz, leáll az ország. És akkor nem lesznek ilyen békések a buszra várók…”
