Minden nap 4.35-kor kezdődött 1964-ben a Kossuth Rádió Vidáman, frissen! című hajnali műsora. (Képzelem, fél ötkor mennyire voltak vidámak, frissek az érintettek.) Ám a Rádió és Televízió Újságban az október 23., pénteki programban ez jelent meg: „Ha a magyar labdarúgócsapat a tokiói olimpián a döntőbe kerül, a döntő közvetítése 6.05-től.”
Honfitársaink finalisták lettek, a meccs – itthoni idő szerint – fél hétkor kezdődött. Nem volt munkaszüneti nap, annyian talán még sosem késtek el a munkahelyekről és az iskolákból, mint akkor. Szepesi György recsegő hangja mintha az űrből érkezett volna, ám mindenki ott ült a készülék előtt, és megnyúlt fülekkel próbálta dekódolni a legendás riporter szavait.
Pedig futballban az olimpiai versengés talán csak az első világbajnokságot megelőző korban kapott igazi jelentőséget. A Labdarúgás című szaklap 1964-ben fel is elevenítette: „A XVIII. nyári játékok labdarúgó-tornája még el sem kezdődött, amikor már elhangzott az első támadás a futball olimpiai létjogosultsága ellen. Javaslattal fordultak a NOB-hoz, hogy a labdarúgást – több más sportággal egyetemben – vegyék le a játékok műsoráról.” Az érvelés úgy szólt: „Tokióban nem a legjobb labdarúgócsapatok, hanem többnyire második vonalhoz tartozó együttesek küzdenek az olimpiai bajnoki címért.”
Ami a magyar együttest illeti, az hét olyan játékossal – Szentmihályi Antal, Novák Dezső, Ihász Kálmán, Komora Imre, Farkas János, Bene Ferenc és az olimpián csak egy mérkőzésen játszó Varga Zoltán – állt fel, aki bronzérmet szerzett az év júniusában az Európa-bajnokságon. Közülük Szentmihályi, Ihász és Farkas azért utazhatott Tokióba, mert a FIFA ugyan úgy határozott, hogy azok a labdarúgók, akik szerepeltek a nemzeti csapatban vb-selejtezőn vagy a világbajnokság bármely mérkőzésén, nem nevezhetők az olimpiai tornára, ám az 1962-es világbajnokságra benevezett három futballista (akkor még) nem játszott egyetlen kvalifikációs találkozón és vb-meccsen sem.
Egészen jó összetételben vonult ki tehát a magyar csapat a csehszlovákok elleni döntőre, de az is tény: október 11-én a Népstadionban a Tóth László (Géczi) – Mátrai, Mészöly, Sipos, Sárosi – Solymosi, Rákosi – Sándor, Göröcs, Albert, Fenyvesi tizenegy (tizenkettő) szerepelt a csehszlovákokkal vívott A válogatott találkozón. A vendégek pedig kilenc vb-ezüstérmest – Schrojf, Lála, Popluhár, Bomba, Pluskal, Masopust, Pospíchal, Adamec, Scherer – vetettek be, és 1962-ben úgy jutottak el a Mundial döntőjéig, hogy a legjobb nyolc között a magyarokat győzték le 1:0-ra.
Tokióban tehát a csehszlovák B válogatott játszott, míg a magyar az A kerethez tartozó futballistákkal jelentősen megerősített második csapat volt. Az olimpiai keret tagjai közül Orbán Árpád, Palotai Károly, Csernai Tibor, Nagy György, Orosz Pál és Katona Sándor soha nem került be a nagy válogatottba, Komora is csak 2-szer, Nógrádi 4-szer, Szepesi Gusztáv 5-ször. (Igaz, utóbbi nemhogy játszott az 1966-os világbajnokságon, de a nevezetes 3:1-es magyar–brazilon tartani tudta a tarthatatlan Garrinchát.)
A tokiói döntőben ez volt az összeállítás: Szentmihályi (Vasas) – Novák (FTC), Orbán (Győri ETO), Szepesi (Tatabánya), Ihász (Vasas) – Nógrádi, Komora (mindkettő Honvéd) – Farkas (Vasas), Csernai (Tatabánya), Bene (Újpest), Katona (Honvéd). A csapatkapitány, a győri Palotai Károly sérülés miatt hiányzott, és a tatabányai Gelei József sem szerepelhetett, mert sínbe kellett tenni a gyűrűs ujját azután, hogy a románok elleni 2:0-s negyeddöntőben 1:0-nál kivédte Gheorghe Constantin 11-esét.
A csehszlovákok a következő tizeneggyel futottak ki a tokiói Nemzeti stadion 65 610 nézője előtt: Schmucker (Spartak Brno, utóbb 2-szer játszott az A válogatottban) – Urban (Slovan Bratislava, 0), Weiss (Inter Bratislava, 3), Vojta (Sparta, 7), Pičman (Spartak Hradec Kralové, 1) – Lichtnégl (Spartak Brno, 3), Geleta (Dukla, 19) – Brumovský (Dukla, 4), Mráz (Sparta, 4), Vojtech Masný (Jednota Trenčín, 9), Valošek (Baník Ostrava, 6).
Az első félidőben nem esett gól, majd a szünet utáni második percben Csernai Tibor jobbról középre adott, és Vladimír Weiss váratlanul nagy gólt lőtt a saját hálójába. Ennek a Weissnek ugyancsak Vladimír nevű – éppen 1964-ben született – fia 19-szerepelt a csehszlovák, majd 12-szer a szlovák válogatottban, unokája (III. Vladimír) pedig 74-szeres szlovák válogatott lett, játszott a 2010-es világbajnokságon.
Bene az 1966-os világbajnokságon futballozott, s ezt azért is hozom ide, mert Tokióban 1:0 után hasonló szólógólt lőtt, mint a liverpooli vb-meccsen a braziloknak. Sorra cselezte ki a védőket, majd a lehengerlő szlalom végén parádés lövést küldött a „rövid” azaz a bal sarokba.
A Die Welt azt írta: „Bene az 59. percben a magyar labdarúgó-művészet mintapéldáját nyújtotta.”
Az újpesti csatár ezzel már tizenkét tokiói „dugónál” járt – a Marokkót letaglózó 6:0 valamennyi gólját ő szerezte –, s újabb alakítása eldöntötte a döntőt, mert Jan Brumovský a hajrában csak szépíteni tudott (2:1).
A Le Figaro így kommentált: „Magyarország jóvátette rancaguai vereségét.” (Szerintem nem tette jóvá, én elcseréltem volna a tokiói finálét a chilei vb-döntőre.)
Itthon ezzel együtt tombolt az öröm, magam is ujjongtam, mielőtt elindultam volna a suliba a 8.55-kor kezdődő második órára. Másnap a Népsport a fejléce fölött közölt, kétsoros címben tálalta: „Tizenkét év után újra olimpiai bajnok a magyar labdarúgócsapat.”
De ki gondolt még a másnapra?
Október 23. volt és ünnep.
