„Én már nem muzsikálok, csak egy jelet adok a gépnek, hogy ő mutassa meg helyettem, ahogyan mozdul bennem a lélek” – csenghet ismerősen többeknek a Quimby 1999-es albumáról a Halleluja. Talán általánosságban elmondható, az európaiak inkább idegenkednek a robotika és a mesterséges intelligencia (artificial intelligence, AI) művészetekben való megjelenésétől, a fenyegetettség érzése abból fakad: a gép átveheti a szerepünket. A technológiailag fejlett Japánban mindehhez egészen máshogy viszonyulnak az emberek. Japán fővárosában lépten-nyomon robotokkal találkozik az ember, de a robotszínházi előadások például itt is kuriózumnak számítanak. A jelenségről és a robotok művészetben való szerepéről Rosner Krisztina színházkutatót, a tokiói Meidzsi Egyetem oktatóját kérdezte lapunk.
Rosner Krisztina régóta foglalkozik színházzal, korábban a Pécsi Tudományegyetem adjunktusaként tanított, New Yorkban Robert Wilsonnal dolgozott együtt, nyolc és fél éve él Japánban. Elmondása szerint nem volt meglepő először robotokat látnia a színpadon. – Már eleve tudtam, mire számítsak, a doktori disszertációmat a színházi jelenlét kérdéséről írtam, ez vezetett a nem-emberi színpadi jelenlét kutatásához – meséli Rosner Krisztina, aki szerint a robot a színpadon nagyon hasonló hatást kelt, mint a báb.
– Ha végiggondoljuk, a robotszínház olyan, mint egy „luxus bábszínház”. Japánban ez illeszkedik a több ezer éves bábszínházi múltba, ahol már jóval korábban, a XVII. századtól megjelentek a mechanikus, látszólag önmozgató babák (karakuri ningyō). Másképp és másra használjuk a robotot, mint a bábot, a robotszínházban ilyen szempontból az az érdekes, ahogy a mozgató elválik a mozgatottól
– fejti ki Rosner Krisztina.
Az első robotszínházi előadásokat 2008 környékére datáljuk. A robotikában tíz év hatalmas távlat, így mára rengeteget fejlődött az akkori technológia. Eleinte még távirányítóval vezérelték a színpadon a robotot, ma már inkább előre programozott eszközök a használatosak. Sok amerikai sci-fiben láthatunk humanoid, AI-val felruházott robotot, de ezek a típusok nem jellemzőek a robotszínházi előadásokban. – A kettőt nagyon fontos szétválasztani – magyarázza Rosner Krisztina. – Érdekes módon, ha AI „lép föl”, annak ritkán van emberi alakja, egyszerűen nincs szükség a robotra mint tárgyra. – A színházkutató Hatsune Miku, a csupán virtuális jelenléttel rendelkező vokaloid „énekesnő” koncertjeit hozza föl példának, ahol a szoftver nem jelenik meg fizikai testben. – Úgy gondolom, hogy az AI kapcsán sosem az a kérdés, hogy milyen alakja van, hanem hogy mire képes. Az AI miatti fenyegetettségérzés sokakban megvan, erre remek példa a sakk helyzete. Mikor az első sakkszoftverek kijöttek, több sakkozó úgy döntött, visszavonul, vége a játéknak, hiszen a szoftver annyival több adatot tud tárolni, hogy gyakorlatilag tévedhetetlenné válik.
Az AI-val rendelkező humanoid robotokat nem alkalmaznak színházi térben, nem is lenne sok értelme – míg a bábszínházban a mozgatott tárgyak rendszeresen absztrakt jelentéssel bírnak, a robotszínházban a robot egyszerűen robot, akinek maximum a hangja származik a színésztől, mely meghatározza a nemét is – állítja Rosner Krisztina.
– Egy izgalmas színházi alkotó Hirata Oriza Franz Kafka Az átváltozás című művét úgy vitte színre, hogy Gregor Samsa nem rovarként, hanem androidként ébred föl.
– Az említett előadás 2014-ben Magyarországon, a Trafóban volt látható. – Ha eltekintünk attól, hogy egy valójában élettelen kreatúra némiképp az emberhez hasonlóan mozog, cselekszik, emberi hangon szólal meg, és belegondolunk, hogy a színház már a kezdetektől fogva mennyi eszközzel dolgozott, máris könnyebben fogadjuk be az ilyen típusú előadásokat – érvel a színházkutató. – Tapasztalom, hogy egyesek elméletben idegenkednek a robotszereplőktől, míg az alkotó színészek például izgalmasnak, akár viccesnek találják a jelenlétét, a robot inkább egy ügyes, trükkökre képes háziállat hatását kelti – szögezi le Rosner Krisztina.
Felmerül a kérdés, hogyan viszonyul a robotszínházhoz a japán társadalom, erről a színházkutató így nyilatkozik: – A japánok valójában nem is a robotszínházra, hanem magára a robotikára nyitottak. Itt elterjedtek az egészségügyi robotok, akik gondoskodnak az idősekről, ugyanis a társadalom nagy része idős, de nincs elég humán kapacitás az ellátásukra. – Japán emellett a szórakoztató kütyük országa is, ahol léteznek robotháziállatok, de továbbra is kérdés, hogyan tud egy egész társadalom ennyire nyitott lenni robotikára. – Ennek filozófiai hátteréről a szakértőnek a feltevése: – Nyilván nem az egész társadalom nyitott, de például a sintoizmusnak is lehet köze ahhoz, hogy itt nem feltétlenül idegenkednek a robotlényektől. A sintoizmus része az animizmus, ami azt vallja, hogy mindennek lelke, szelleme van. Ebből a szempontból sokkal elmosódottabb a határa annak, hogy mit fogadunk el élőnek és mit élettelennek. – Rosner Krisztina úgy gondolja, a japán társadalomnak nincs túl sok negatív tapasztalata a robotokkal. – Nyílt Tokióban egy robotcafé, az Avatar, ahol robotok a felszolgálók, de őket valójában súlyosan megváltozott munkaképességűek irányítják otthonról, akiknek a neve, története megjelenik a robot névtábláján. Van, hogy a kávézótól 150 km-re fekvő településről dolgozik valaki. Ez egy nagyon hasznos és humánus vállalkozás.
Talán az „elrobotosodás” kérdése, a személyesség és az ember hiánya az, ami félelmet kelthet a befogadóban. Erről Rosner Krisztina úgy nyilatkozik: – A robotszínház egyedi érdekessége, hogy folyamatosan a mi saját emberközpontú diszpozíciónkra kérdez rá: mit jelent számomra a játék, mitől fontos a jelenlét? Egy Hirata-előadás végén például két robot állt a színpadon, percekig nem szólalt meg a taps, csak akkor, amikor az élő szereplők is a proszcéniumhoz járultak. Ez valahol arra a begyökerezett tradícióra hívja fel a figyelmet, ami szerint az embernek jár a taps. A hagyományos művészetfelfogás továbbra is tartja magát – fejti ki a színházkutató, hozzátéve: – Természetesen fontos a színész és közönség közvetlen viszonya, ami egy csodálatos élmény. A robot bevonása ugyanakkor rámutat a színház mint esemény sokrétűségére. Izgalmas gondolatkísérlet például, hogy robotok nézzenek előadást, és ne emberek. A színház színházként való értékeléséhez a hagyományos felfogásban szükség van a létrehozó és a közönségben lévő emberre, és a robot erre a viszonyra kérdez rá – mondja el zárásként Rosner Krisztina.
Névjegy
Rosner Krisztina színházkutató 2014 óta él Japánban, doktori disszertációját a színészi jelenlét és a csend dramatikus-teátrális játékainak témájában írta a Pécsi Tudományegyetemen, a robotszínház egyik szakértője. Jelenleg színházi kurzusokat vezet és társalkotó egy robotinstallációs projektben.
