Nem fogják elhinni, mit műveltem múlt vasárnap. Én is alig akartam elhinni. Megmozgattam több mázsa fát. Mármint tüzelőnek való rőzsét, rönköt, lehullott, vastag ágakat, s összehordtam mindent egy akkora halomba, ami kétszer akkora lett, mint a kis Corolla autóm.
Órákig dolgoztam abban a kis ligetben, amit év elején sikerült vennem egy Nógrád megyei kicsiny zsákfaluban. Le vagyok gatyásodva, szóval csak olyan telekre tellett, amin sem víz, sem villany, sem más közmű nem volt, ellenben lett sok-sok gyönyörű fám (fűzfa, diófa, topolya, mogyoróbokor) sőt, ligetemet átszeli egy kis patak is úgy 60 méter hosszan, úgyhogy saját plázsom van – pontosabban volna, ha az idei nyarunkat sújtó aszályban nem apadt volna el a patakocska vize.
De azért milyen jó volt a nyári hőségben a fák sűrű, sötétzöld lombsátra alatt hűsölni! Kiültem a fák közé egy hordozható kempingszékre, vittem magammal a laptopomat, s ott írtam, csöndben, békében, nyugalomban, mindössze ötven perc autóútra a fővárostól.
Szóval ebben a ligetben hordtam össze a tüzelőnek valót arra az esetre, ha nem lesz pénzem az albérletemet kifizetni és el kell költözzek a saját kis erdőmbe erdei manónak. A vizet nyáron már bevezettettem 700 ezer forintból (ami nekem egy vagyon), s habár villanyom még nincs, de már így is belekerült a nemlétező áramom majdnem 310 ezer forintba. Ezt a mutatványt úgy sikerült összehozni, hogy építtetnem kellett betonból egy támfalat, ami úgy néz ki, mint a kommandósok gyakorlóterén egy gránátbiztos fedezék. Nem értem, hogy a villanyórát miért egy ilyen monstrumra kell felszerelni, egy kisebb és vékonyabb miért ne volna jó, de hát a szabály az szabály. Ez a gránátbiztos fedezék 60 ezer forintba került, továbbá 124 ezer forint volt az a műanyag szekrény, amibe majd a mérők kerülnek (mi kerül egy műanyag dobozon 124 ezer forintba???), s további 123 ezer forintot kellett kifizetnem csatlakozási díj gyanánt. Érthetetlen, hogy a csatlakozási díjat a szolgáltató miért nem építi be a villanyszámlába – de hát a szabály az szabály.
Az anyagi panaszból viszont legyen elég ennyi, a lényeg az, hogy vasárnap a fahordás végére annyi örömhormon szabadult fel bennem, mint a Niagara. Úsztam az endorfin okozta boldogságban. Egészen más embernek éreztem magamat. Mintha kicseréltek volna. Más napokon napi 10-12 órát ülök a laptop előtt, a fennmaradó időben pedig fekve olvasok – jót tett a testemnek a kemény fizikai munka, ráadásul mintha a kétkezi munkás ősök szelleme is megszólalt volna belül: átéreztem azt a küzdelmet, amit szegény felmenőim minden egyes tél közeledtével az életet adó tüzelő begyűjtése érdekében vívtak.
A nap végére az okostelefonom sem ismert rám.
Mindig a hüvelykujjam begyével szoktam bekapcsolni, de ez most nem működött, nyilván a fák okozta horzsolások miatt. Az ujjlenyomat nem egyezik, olvastam a képernyőn, mire bólintottam: ez jogos. Hiszen más ember lettem. S milyen boldog ember.
(Fahordást jutányos áron vállalok, az ajánlatokat a szerkesztőség címére kérem!)