Az ember megáll a fejlődésben. Hiába, hogy valaha lelkesen vallotta Adyval, „Az embered, ha nem ma-ember/Kapjon új s új lovat”, egyszer csak már nem találja a helyét a felforduló világban. Úgy érzi, hogy teljesen megértette, amit akart, és tudja merre akar menni még az életben. Pláne, ha egy olyan nemzedékhez tartozik, amelyik alaposan átformálta a társadalom szerkezetét. A második világháború alatt és az utána következő évtized szülötteit a hatvanas évek közepétől hirtelen áthatotta egy új gondolat: többé nem az apák rideg elvei határozzák meg az életüket. Előbb a XIX. század óta változatlanul funkcionáló tömegkultúra giccstengerének mentek neki, és átvették a művészet újító természetét, s ezzel párhuzamosan a hazug valláserkölcs parancsait tolták arrébb, majd az egymást fenyegető országok és közösségek háborúi ellen léptek föl.
Az akkor berobbanók közül talán már csak Tina Turner, a Rolling Stones és Bob Dylan tart ki. A legnagyobb, John Lennon negyvenévesen lett merénylet áldozata, de neki lényegében lezárt életműve volt addigra. Jaggerék és Turner pedig a régi számokkal lépnek fel ma is. Júliusban Brüsszelben például az 1969-es You Can’t Always Get What You Want és a Honky Tonk Women is szerepelt a Stones műsorán.
Csak Bob Dylan az, aki nem hajlandó az egyszer volt dicsőséget újra és újra színpadra vinni. Nem mondom, hogy amikor a Forest National koncertterem felé autóztunk, nem villant föl a fejemben, hogy egy akusztikus gitáron és a nyakába akasztott szájharmonikán játszik majd, ahogy annak idején elkezdte. Elő is bányásztam a tudatomból a Like a Rolling Stone, a The Times There Are A-Changin’ meg az All Along the Watchtower dallamát, és magyarul dúdoltam maga elé, hogy „A választ testvér, azt elfújta a szél, / A választ azt elfújta a szél.”
De a színpadon egy hattagú zenekar tűnt elő a sötétből, négy gitáros, egy dobos, és egy különösen ronda és rozogának látszó pianínó mögött lehetett sejteni Bob Dylan alakját. Micsoda balhé keveredett 1965-ben abból, hogy Dylan elektronikus hangszereket használt a newporti folkfesztiválon! Most viszont a hatvanas évek végén megtalált tiszta, elektromos gitárhang kísérte végig a koncertet. A basszusgitár, néha nagybőgőre cserélve, mintha egy Muddy Waters-koncertről érkezett volna, a bluesalapot erősítette a rockdobok közé állított két hatalmas tamtam. A dallamok változtak, de végig a blueshangzás volt a meghatározó. Megint el kellett gondolkoznom, hogyan tud ez a sötét, az élet kilátástalanságát sugalló muzsika ilyen felszabadító lenni, ennyi gyönyörűséget szerezni a hallgatónak.
Bob Dylan változatos zongorafutamokkal kísérte énekét. Végig – az irodalmi Nobel-díj után még rejtélyesebb értelművé vált – balladákat adott elő, mindet a 2020-ban megjelent lemezéről. A hangja meggyőző volt ma is, egy-egy jelentősebb sor kiemelésére ki is eresztette, mire azonnal felhördült a több mint nyolcezres közönség. Volt egy különösen zajos pillanat, csak utólag visszaidézve jöttem rá, hogy a „gyilkos Oroszország és átkozott Putyin” emlegetése váltotta ki. Különben viszont nem is igazán énekelt, hanem dallamos versmondással lépett dalról dalra előre.
Egyedül az ő hangja szólalt meg. Nem volt vokál, nem tercelt neki senki. Két mikrofonállvány állt ugyan az előtérben, de csak arra szolgált, hogy három-négy dal lejátszása után előjöjjön a zongora takarásából, és ahogy megmutatja magát az ilyenkor a tapsoló és kiabáló közönségnek, legyen mibe kapaszkodnia a 81 éves dalnoknak.
Nem értem, hogyan bírja. A szombati brüsszeli fellépés után tegnap Amszterdamban koncertezett, ma is ott várja a közönséget, aztán Londonban lesz egy hét alatt négy koncertje, és ezzel nem ér véget az októberi programja. Sirathatnám, hogy vele véget ér majd egy jelentős korszak az emberiség történetében és művészetében. Meg lassan eltűnik a nemzedékem is. De Bob Dylan előadása éppen azt példázza, hogy nem sírni kell, hanem továbblépni. Új időknek új dalaival.
Az utolsó szám, az Every Grain of Sand vége felé előkerült a szájharmonika, a közönség csak erre várt, felforrósodott a hangulat. De a másfél perces szóló után, hirtelen kialudtak a fények, és mire újra felgyúltak, már nem volt senki a színpadon.
Ahogy lassan araszoltam a tömegben a kijárat felé, arra gondoltam: mégis csak egy nagy, jól ismert úr vendége voltam.
Bob Dylan koncertje, Forest National, Brüsszel, 2022. október 15.
