„Az univerzum két halmazból áll: az egyik halmaz Marseille, és a másikba tartozik minden más; ezek a történetek Marseille-ben játszódnak, vagyis az általatok ismert világegyetemen kívül.”
Már írtam az egykori törzshelyemről, arról a belvárosi kis bárról a Noailles metrómegálló és a Saint-Charles pályaudvar között, ahol egy időben szinte minden nap megfordultam hol egy kávéra, hol egy sörre, olyannyira, hogy a tulajdonos, Daniel bácsi kénytelen volt kisüveges söröket is árulni, egyszer oda is vetette nekem, hogy csak az ilyen barbár kelet-európaiak kedvéért teszi, mint amilyen én vagyok, mert legszívesebben csak „rendes italt” árulna, sört soha. A helyiek jobbára Ricard-t ittak sok jéggel, vagy bort, s hozzá olivát ettek, rám meg úgy néztek, amikor számhoz emeltem a sörös poharat, mint egy ufóra. Amúgy Pierre bácsit is olyannyira kellemetlenül érintette a sörmániám, hogy nem is egyszer megkaptam tőle egy-egy étteremben ezt a gúnyos megjegyzést: „ugye sört fogsz rendelni, te dinnye”, ami azt jelentette, hogy az ő társaságában, ha van „rendes ital” is, ne merészeljek sört rendelni, s persze „rendes italon” egy francia ember a bort érti, főleg a vöröset.
Szóval ebben a bárban történt egy nyáron, hogy azt vettük észre: hirtelen és irtózatosan megugrott a forgalom. A bár előtti kicsiny placcon nem volt egy talpalatnyi hely sem, de odabent is szorongtak a vendégek, akik között feltűnően sok volt a huszonéves zsidó – azt ugyanis elfelejtettem mondani, hogy ebben a városrészben korábban olyan sok zsidó üzlet volt, hogy a helyiek zsidónegyednek is hívták, ami idővel egyre kevésbé volt igaz, mert a zsidó üzletek helyét átvették a kínaiak. Daniel bácsi is zsidó volt, s ő legalább még kitartott, nagyon nem lett volna ínyére, ha a bárja helyén egy újabb kínai gyorsbüfé nyílik, s ezt Pierre bácsi is ellenezte volna, aki zsidó létére olykor sajnos eléggé rasszista megjegyzéseket tett, mert utálta a bevándorlókat, s amikor egyszer bátortalanul figyelmeztettem, hogy ő is bevándorló, úgy nézett rám, mintha az édesanyját készülném meggyilkolni – őt ugyanis igaz franciává tette az a csaknem hét évtized, amit Franciaországban eltöltött, s ebből pontosan ötven évet Marseille-ben, ahol 1969-től élt a 2019-ben bekövetkezett haláláig.
Szóval Daniel bácsi bárjában megugrott a forgalom, s nem kellett hozzá különösebb ész, hogy az ember rá ne jöjjön: ez Daniella miatt történt, egy 19 éves zsidó lány miatt, akit Daniel bácsi vett föl próbaidőre pultosnak. Daniellának dús, fekete haja volt, szépségesen hibátlan, kreol színű bőre, de a legcsodálatosabb a szénfekete szeme volt, pontosabban a tekintete, ami hol úgy szikrázott, mint a gyémánt, hol felizzott, mint a parázs, s hozzá az a mosoly… Jaj…
– Szia, barbár, mit iszol, már megint sört? – ezt kérdezte tőlem szélesen mosolyogva munkába állásának a harmadik napján, ugyanis Daniellának a memóriája is bámulatos volt: akit másodjára látott, azt már törzsvendégként üdvözölte. Egy héttel azután, hogy Daniella lett az új pultos, a bárocska reggeltől estig tömve volt, és a pult előtt már délelőtt tíz órakor bokáig álltunk a kockacukrok padlóra dobált papírjában, hiszen az volt a szokás, hogy ha az ember a pultnál itta meg a kávéját (márpedig ott itta meg, mert ott olcsóbb, mint asztalnál), akkor a kávéba szánt egy szem kockacukor kis papírját a kicsomagolás után ledobtuk, úgyhogy a papírhalom estére már a lábszárunkig ért. De ennek Daniel bácsi – a többi bártulajdonoshoz hasonlóan – örült, hiszen a papírhalom azt üzente a betérőknek: ez igazán jó hely, lám csak, ide sokan járnak.
De Daniella feltűnése után ide már nem sokan jártak, hanem: tömegesen. Más szóval nem lehet leírni azt a tolongást, amit ez a 19 éves szépség keltett. Ráadásul mindenkihez volt egy kedves szava, s hozzá az a mosoly… Jaj… Nem csoda, hogy a zsidó vendégek egy része idővel egy-egy szál virággal érkezett. A virágokat Daniella először behunyt szemmel és mély áhítattal megszagolta, majd lassan kinyitotta a szemét, rávillantotta ragyogóan izzó és szikrázó tekintetét a reménykedő vendégre, s azt búgta:
– Köszönöm, hercegem…
El voltunk tőle olvadva.
És nem volt senkije!
Nyitás előtt nem hozta senki, hanem a saját robogójával jött, és zárás után is egyedül motorozott haza – ezeket az életbevágóan fontos információkat Daniel bácsi terjesztette, s ennek hatására a forgalom még inkább megélénkült.
Ám a csoda csak egy hónapig tartott. Daniel bácsi egy hónap után kirúgta Daniellát.
Nehéz leírni azt az elkeseredést, amit a lány eltűnése okozott, ráadásul a tulaj – magyarázat helyett – mogorva némaságba burkolózott. Pierre bácsitól tudtam meg: a bombázó vesztét az okozta, hogy összejött egy arabbal.
– Egy arabbal! – suttogta Pierre bácsi oly komoran, mintha Danielláról legalábbis az derült volna ki, hogy csak szalonnát eszik. Igaz, lehettek a zsidó vendégek között olyanok, akik tán ezt sem bánták volna. Sőt. Ők maguk lopakodtak volna el a henteshez, hogy a szépségnek szánt virág mellé egy kis húsos szalonnát is vegyenek neki…
