Valaki a magyar interneten azt írja, hogy ő olyan öreg, hogy emlékszik még arra, ki volt Jerzy Urban. A különös köpcös kopasz, nagyfülű férfi neve a nyolcvanas évek szenvedélyes tévénézőinek csenghet ismerősen. Ő volt a lengyel Jaruzelski-kormány szóvivője. Szellemes és provokatív, sokszor agresszív. A humortalan katonás rezsim vicces őre.
Jerzy Urban október 3-án meghalt. 89 éves volt és már mindenből elege lehetett. Valószínűleg unta az életet, a lengyel viszonyokat: kormányt és ellenzékét, a papokat, akiket annyiszor szidalmazott, a lengyel álszentséget és gőgöt. Feltehetően saját magát is unta már. Azt képzelem, hogy leginkább a sikeres jós szerepéből volt elege. Urbant imádták gyűlölni a lengyelek. Megborzongtak a megvetés okozta élvezettől a jobboldaliak, a liberálisok, az elvhű kommunisták, a hívők és az ateisták is, amikor kimondták a nevét. Urbant a lengyel zsidók is gyűlölhették. Ilyenek miatt van antiszemitizmus! – mondhatták, pedig ők tudják, hogy az antiszemitizmushoz nincs szükség zsidókra. A legkevésbé sem kell hozzá egy olyan vallástalan alak, mint a most meghalt férfi. Először azt írtam „elhunyt”, de ez az emelkedett szó valahogy nem illik hozzá, aki sokszor volt durván vulgáris szóban és írásban is. Bejárta a lengyel internetet egy videó, amelyet viszonylag nemrég vehettek fel. Az alacsony, kövérkés öregember felül egy sírkőre, s azt kiabálja: „Elég volt! Papa, mama (durva kifejezés következik) húzódzkodjatok össze, nekem is kell hely!”. Most oda jut.
Amikor ezt írom, már bejelentették, hogy a varsói Powazki Katonai Temetőben helyezik majd el, a videón szereplő szülői sírban. A szülők ellengyelesedett zsidó polgári családból származtak. Apja újságíró volt egy łódźi szocialista lapnál. A német megszállás alatt egy kelet-lengyelországi faluban bujkáltak „árja papírokkal”. 1945 tavaszán tértek vissza Lengyelországba, s az apja folytatta az újságírást. A fia már iskolás korában írt, beiratkozott a varsói egyetem újságíró szakára, amit nem végzett el, viszont riporter volt a Nowa Wies című parasztifjúsági hetilapnál, majd a Po prostu, egyetemistáknak szánt hetilaphoz került. Később úgy beszélt ifjúkori önmagáról, mint lelkes kommunistáról, a Po prostu viszont az első számú (belső) rendszerkritikus lap volt a lengyel ’56 hónapjaiban. Ott alakult ki gyilkos iróniája, a bürokrácia, az álszentség, a nacionalizmus elleni dühe – mindaz, ami nem csak rendszerkritikát, de társadalombírálatot is jelentett. Örök ellenségévé tette az állampárt akkori vezetőjét Wladyslaw Gomulkát. 1957-ben írt egy cikket, amelyben azt állította, hogy az első titkár azért rendez hazafias megemlékezéseket, hogy ezek díszletei között semmisítse meg az 1956-os lengyel október demokratikus kezdeményeit. Urban később úgy emlékezett erre a cikkére, hogy tele volt a nemzetieskedő hajlamok és kultuszok iránti pimasz megvetéssel. Évtizedes publikálási tilalommal sújtották. Akkor sem írhatta cikkei alá a nevét, amikor ő lett a Polityka hetilap belpolitika rovatvezetője. A főszerkesztő, Mieczyslaw F. Rakowski hívta a laphoz. Gomulka, majd az 1970-től őt követő Edward Gierek alatt is az ellenzékiség és a „hatalom védte bensőség” szürke zónájában mozgott. Fordulata az 1980-as augusztusi győztes sztrájkhullám, a Szolidaritás megalakulása után következett be. Később azt írta, nyilatkozta, hogy felbőszítette a tömeges megtérések és átállások jelensége, hogy egyszerre tízmillióan iratkoztak be a Szolidaritás valamelyik változatába, megdöbbentette az új társadalmi erő jelentkezése, a régi tehetetlensége. Lech Walesa hazai és nemzetközi társadalmi sikere feldühítette, mert ahogy azt később sokszor mondta: a gdański hajógyári sztrájkvezért alkalmatlan és üresfejű demagógnak látta.
Urbant megrémisztette az elszabadult szabadság, a felszínre törő vallásos és nemzeti érzelmek. Félhetett – és nem alaptalanul – a szovjetek beavatkozásától, s a hazai belügyi, a párt- és egyéb bürokráciák bosszújától. Ezért jelentkezett – állította később – kormányszóvivőnek. Rakowski politikai naplójában azt írta: „A szóvivői szerep Urban személyiségével merőben ellentétes. Az ő lényege ugyanis az erős individualizmus, az önálló, gyakran provokatív értékelések jellemzik. Tudatosan játssza a provokátor szerepét, semmi sem szent számára.” Ahogy a világ, úgy én is ebben az állami provokátori szerepében ismertem meg. 1982 és 1985 között a Népszabadságot tudósítottam Varsóból. Ott voltam a rendszeres sajtóértekezletein, hallgattam a nyilatkozatait, a kérdésekre adott válaszokat, néha kérdéseket tettem fel, amelyekre válaszolt. (Volt olyan is, hogy a munkatársai kértek meg arra, hogy valamit én kérdezzek meg. Ma nem vállalnám el ezt.) Érdekes színjátékok voltak ezek. A nyugati kollégák jól értesültek minden eseményről, hatalmi erőszakról, sztrájkokról és egyebekről, amelyekről nem írhatott a cenzúrázott lengyel sajtó, és megkérdezték Urbánt: mi is a helyzet ezekkel? Ő is alaposan felkészült, s ritkán volt olyan ügy, amiről azt mondta, hogy tájékozódnia kell a válasz előtt. Egyébként ezt is megtette, s legközelebb előállt a válasszal. A kormány álláspontját képviselte, de nem azonosult a hatalom héjáival. Például, amikor eltűnt Jerzy Popieluszko katolikus lelkész, és az ellenzék azt gyanította, hogy megölhették, őszintén továbbíthatta a kezébe adott információt, hogy a szerveknek nincs közük az ügyhöz. Én meg elhittem, amit mondott. Nem sokra rá kiderült, az ellenzéki papot egy belügyes csoport feletteseik jóváhagyásával elrabolta és kegyetlenül megölte. Popieluszkót később boldoggá avatta egyháza. Voltak más esetek is. A halála után összegyűjtötték Urban válogatott kijelentéseit. Az első helyek egyikén az a mondata áll, amit akkor ejtett ki, amikor az amerikai kormány szankcionálta a Lengyelországba irányuló takarmányexportot. „A kormány valahogy túléli” – kommentálta a hírt. Lengyelország a hatalmi cinizmus csúcsaként élte ezt meg. Ő később azt mondta, a kurta válasszal azt akarta csak közölni, hogy a kormány nem hal éhen, a szankciók milliókat sújtanak. Egy későbbi alkalommal pedig, amikor az amerikaiak ellenőrizni akarták a segélyek kiosztását Lengyelországban, bejelentette, hogy a lengyel kormány hálózsákokat küld New York hajléktalanjainak. Rengeteg hasonló kijelentése volt, amellyel sokkolta a közvéleményt. Akik utólag próbálták megfejteni az egykori szóvivő magatartását, narcisztikus személyiségében, cinizmusában látták az okokat. Ő később úgy vélte, azzal háborította fel az embereket, hogy nem valamiféle elv, hagyomány szolgálatában, hanem saját elhatározásából „állt a gonosz szolgálatába”.
Azok, akik szenvtelenül nyilatkozó arcát nézték a tévében, vagy a cikkeit olvasták (álneveket használt, de ezekről mindenki tudta, ki áll mögöttük), eközben nem tudhatták, hogy 1986-tól tagja volt annak a titkos csoportnak, amely végeredményben a rendszer lebontását javasolta Jaruzelskinek. A másik két tag Stanislaw Ciosek KB-titkár, illetve Wladyslaw Pozoga rendőrtábornok, a BM hírszerzési és elhárítási főnöke volt. A nyolcvanas évek végén rövid ideig a tévé miniszteri rangú elnöke volt. Jelentkezett az utolsó hónapjait élő állampártba, de már nem jutott be. Urban indult a fél-szabad parlamenti választáson 1989-ben – nem választották be a szejmbe.
Az államszocializmus szinte minden szerepét kipróbálta és egyiket sem szerette igazán. A lelkes kommunista ifjú nagyon gyorsan lett rendszerkritikus, reformer, majd egy évtizedig látszólag ő volt maga a rezsim. Szerepeket töltött be, vagy szerepeket játszott? Végül a rendszer megdőlt, s Jerzy Urban végre megkapta élete főszerepét. Hetilapot alapított, amelyet szerkesztett, írt haláláig. A Nie (Nem) szatirikus hetilap ideális terepe volt. Kigúnyolhatott, kritizálhatott mindenkit, mindent, ami elviselhetetlen volt számára. Elsősorban azokat a lengyel (emberi) főbűnöket, amelyeket elviselhetetlennek tartott – különösen az álszentséget, a nacionalizmust, a politikai pöffeszkedést, az intézményes gazságokat és lopásokat. Ezekre mondott nemet. (Régi barátai, kollégái a szóvivőséget soha nem bocsátották meg. Akkor sem, amikor újra egy politikai térfélre kerültek vele.)
Urban lapja egy időben hatalmas példányszámban jelent meg, munkatársai közül többen beléptek a politikába, megkerülhetetlen volt. Gazdag ember lett. Sajtópereket indítottak ellene a vallásos érzelmek megsértéséért, majd azért, mert cikket írt az ellen, hogy az egyház a súlyoson beteg, megrokkant lengyel pápát utaztatta a világban. A lap példányszáma később erősen csökkent, akkor már a főszerkesztő pénzelte a kiadást. Urban eközben új népszerűségre tett szert: internetes videónak hatalmas rajongó tábora lett a fiatalok között. Nyilván nem tudják ki volt, miket mondott évtizedekkel ezelőtt, de szórakoztatta őket a vicces öregember, akit azok az ügyek háborítanak fel, amelyek őket is bosszantják.
Urban nem kora hőse volt. Egy kicsit a bohóca.
