;

film;Marilyn Monroe;Netflix;

- A Szöszi hosszú idők óta a legmerészebb életrajzi mű, mely Hollywoodból érkezik

Bepillantást nyerünk az elmúlt száz év legnagyobb hazugsággyára működésének kegyetlenségébe.

Meghökkentő reakciókat vált ki Andrew Dominik új filmje, a Velencei Filmfesztiválon debütált Szöszi (Blonde). Szakmájuk szerint – elvileg – higgadt és objektív filmkritikusok írnak indulatból, nem kevesen minden idők legrosszabb filmjének titulálva, ez pedig szinte példátlan, nem mellékesen arra is tekintettel, ami a film hatásmechanizmusát illeti. (Az, hogy a néző mit gondol, ezen a ponton nem releváns, hiszek ebben a közegben, mindenki a maga véleményéért felelős, nincs másokra projektált felelőssége.) Ítészként a lehető legszakmaibb álláspontom, hogy Dominik filmje, amely Joyce Carol Oates 2000-ben megjelent, azonos című regényének adaptációja, hosszú idők óta a legmerészebb életrajzi mű, mely Hollywoodból érkezik. Odáig is el mer menni, hogy leszámol a rózsaszín és romantizált Marilyn Monroe-mítosszal és megmutatja, mi történik akkor, ha egy pszichésen labilis személyt kihasználnak az álomgyárban. Vagy ha úgy tetszik, bepillantást nyerünk az elmúlt száz év legnagyobb hazugsággyára működésének kegyetlenségébe.

Roppant nehéz megérteni a világ rózsaszín voltában hívőket, különös tekintettel a Marilyn rajongásra. Olyan színésznő volt, akinek a megjelenéséhez kapcsolták az amerikai szexistennő kifejezést, sikeres művekben szerepelt, majd tragikusan fiatalon elhunyt. Triviális, hogy ebben a történetben nem miden csillog és Dominikot az elhallgatott sötét oldal érdekli. A művésznév mögött rejlő Norma Jane, akinek a megpróbáltatásai már a gyerekkortól kezdődnek. Jó érzékkel időzik a rendező a hét éves kislány karakterénél, megmutatja az anyja által ért abúzust, amely maradandó személyiségsérüléseket okoz, így a felnőtt nő sosem lesz már igazából egészséges felnőtt nő és az ebből fakadó pszichés zavarok, melyek miatt nem képes irányítani az életét.

A skizofrénia, amely végig kíséri őt a rövid életén: a glamourt élvező Marilyn Monroe mögött ott van a számos skrupulustól szenvedő, bizonytalan Norma Jeane, akire senki sem kíváncsi. 

Pedig a kettő nem elválasztható, hiszen például ahhoz, hogy megkapja a buta szőke színésznői karrierre vágyó tehetségtelen színésznő szerepét a Mindent Éváról című filmben – ami minden szempont szerint klasszikus – el kellett viselnie, hogy életében először megerőszakolják.

És ekkor lehet feltenni a kérdést: mennyire változott mára Hollywood? Ha abból a szempontból nézzük, hogy mi van az áldozatokkal, érdekel-e valakit, hogyan élik meg a traumákat, nem nagyon. Különösen frappáns húzás, hogy a rendező úgy teremt fikciót, hogy ikonikus fényképek és filmbetéteket idéz meg, melyeket Ana de Armas elképesztő amplitúdóval vált Norma Jeane és Marilyn között. Egyszerre civil és vérprofi kaméleon alakítás és a film végére elhisszük a színésznőnek az átváltozásait, méghozzá olyan szinten, hogy nem elképzelhető, hogy ezt valaki nála most meg tudta volna oldani. A mű képi világa is hasonlóan vakmerően játékos, a képarány és a színek is alkalmazkodnak az adott szituációhoz.

Egyértelmű, hogy Andrew Dominikot nem nagyon érdekelte a rózsaszín hangulatú mesélés. 

Már Oates regénye esetében is egyértelmű volt, hogy itt nem klasszikus sztárportré a lényeg, hanem egy gyötrelmes, betegségtől szenvedő emberi lény szenvedései, aki sokkal jobban érezné magát egy csehovi drámában vágyakozva, mintsem kihasználva. Lelkileg és testileg egyaránt. Itt érdemes tudni, hogy Dominik úgy provokál, hogy nem megmutat dolgokat, hanem „láttat”. Felvillanó nem szervek, a vaginanézőpont artisztikus alkalmazása azt a kegyetlen metodikát szolgája, hogy a nézőt kellemetlen helyzetbe sodorja és rávilágítson a természetünkben rejlő piszkos vágyakra és fantáziákra. Külön tanulmány lehetne a férfiak és a Marilyn/Norma Jeane: az ifjabb Charlie Chaplin (Xavier Samuel) és az ifjabb Edward G. Robinson (Evan Williams), Joe DiMaggio (Bobby Cannavale) és Arhur Milller (Adrian Drody) önzősége drámai és fájdalmas, de a legnagyobb pofont John Fitzgerald Kennedy-nek (Caspar Phillipson) osztották le az alkotók, aki egy olyan jelenetben mutatja meg a férfiasságát, amely hosszú-hosszú ideig vitatéma lesz a Szöszi kapcsán kialakult vitákban.

A Szöszi elsöprő erőjű lélektani dráma, már-már pszichohorror, amely minden egyes képkockájában vizuális kaland. Számos pontján felzaklatja a befogadót és megmutatja, hogy Norma Jeane miért nem szerette önmagát, azaz Marilyn Monroe-t és bántóan érthetővé teszi, miért engedte el ezt a létet olyan fiatalon a színésznő.

Infó

Andrew Dominik: Szöszi Blonde

Bemutatja a Netflix

A történetben a máig tartó traumákat iskolai zaklatás előzte meg.