Ez maradt a magyar jogállamiságból: az Unió vaskos ezermilliárdokért cserébe próbál holmi fékeket meg ellensúlyokat rászerelni édes hazánk éppen szakadék felé száguldó, elrozsdált tragacsára.
Ebben a helyzetben a nagy kérdés az, hogy valójában mit akar Brüsszel. Ténylegesen meg akarják-e zabolázni kis Oroszországgá lett hazánk tolvaj sleppjét? Vagy csak az egyre növekvő demokrácia-deficiten joggal háborgó európai közvélemény leszerelésére kísérleteznek valami tessék-lássék látszatmegoldással?
A magyar kormány által a brüsszeli pénzek kiédesgetéséért cserébe beígért Integritás Hatóságról meg Korrupcióellenes Munkacsoportról már most a holdról is látszik, hogy azok működését megalapozó szabályok pontosan ugyanolyan selejtes, kijátszható szabályok, mint amilyenek eddig is mázsaszámra pottyantak le a magyar parlamenti gyártósorról.
Ugyanakkor azt sem árt elfelejteni, hogy az EU is egy halom, a maga nemében tökéletes gumiparagrafust hányt össze jogállamisági mechanizmus címén, amelyek olyan ködösek, hogy egy fideszes többségű törvényhozási bizottság is csettintene az elismeréstől.
Ergo, ha odakint arra lesz politikai akarat, hogy Orbánt jobban lábhoz idomítsák, úgy immáron bármikor, egy mozdulattal elzárhatják a NER-t életben tartó uniós pénzcsapot.
Azonban ha a tovább élő, merkeli „realista” szellemiség győz, a német ipari nagytőke továbbra is a hungaroputyinizmusban látja a maga helyi hasznos gonoszait, úgy az is benne van a pakliban, hogy mindössze két szép, ám használhatatlan sóhivatallal gyarapodott a magyar demokrácia.
Ebben a sajátos, kétfrontos helyzetben a hazai korrupcióellenes szervezetek, így például a Transparency International nem igazán tudnak mást tenni, mint kipróbálják: hátha. És szakmai feltételeket diktálva, ám beülnek a Korrupcióellenes Munkacsoportba.
Elvégre 2013-ig is ott csücsültek és akkor sem rajtuk múlott, hogy a NER utána mégis csúcsra járathatta a lopógépét. Ha ismét így is lesz, az sem a civilek hibája lesz, hanem immáron az EU égbekiáltó szégyene.