“Hurrá, megérkeztél Izraelbe!” – tájékoztatott a mobilszolgáltatótól érkező SMS, miután busszal átkeltünk a Jordán folyó felett ívelő Husszein király hídon. Utunk Jordániából elvileg a Palesztin Hatóság (PH) területére, Ciszjordániába vezetett, ám ennek kevés látszatja volt. A semmi közepén elterülő határátkelő-terminált Izrael kezeli, ennélfogva a velünk egyszerre bebocsátásra váró néhány tucat turistával és rengeteg hazatérő palesztinnal együtt izraeli határőrök ellenőriztek minket, méghozzá elég tüzetesen.
Hosszas sorban állások közepette a reptereket idéző átvilágításon estünk át, a méretesebb poggyászokat le kellett adni, a kisebb csomagokat és ruházatunkat pedig a biztonsági kapuknál vizsgáltak át. Az útleveleket ellenőrző izraeli tiszt alaposan kikérdezett minket. Miután megtudta, hogy Palesztina budapesti nagykövetségének meghívására hatnapos sajtótúrára érkeztünk, egyenként elkérte tőlünk munkahelyeink nevét, majd külön szobába vitte útleveleinket. A Népszava – illetve a résztvevő kollégákat foglalkoztató sajtóorgánumok – alighanem szereztek maguknak néhány lelkes rajongót Izraelben.
Nagyjából négy órába telt átérni jordán oldalról a határhoz legközelebb eső palesztin városig, Jerikóig. Ez a zökkenőmentes átkelést biztosító schengeni rendszeren elkényelmesedett európai utazóknak felérhet egy örökkévalósággal, a Ciszjordániában élő palesztinoknak viszont a szokványos állapotot jelenti. Néhány kivételezett személytől (például diplomatáktól) eltekintve a palesztinok zömének a Husszein király híd az egyetlen összeköttetés a csupán félig-meddig létező hazájuk és a világ más részei között. Már annak is örülhetnek, ha aznap átjutnak: miközben vártunk arra, hogy visszakapjuk az útleveleinket, a sorban mögöttünk álló palesztin fiatal megjegyezte, hogy az Egyesült Államokból érkező barátja két napot töltött a határátkelőn, mire átengedték. Visszafelé már simább volt az út, bő három és fél órába telt, cserébe a kilépő vízumért fejenként 187 izraeli sékelt (nagyjából 22 ezer forintot) fizettünk. A palesztinokat csak kicsit kevesebbel, 158 sékellel (kb. 18 ezer forinttal) sarcolják meg minden alkalommal, ha külföldre utaznak. A visszaúton nem szükséges vízumot vásárolniuk, önbecsülésüket azonban megvámolják, a határátkelőn ugyanis egy hatalmas izraeli lobogót köszönti őket – mintha csak az izraeliek azt akarnák üzenni nekik: ez már a mi hazánk. A palesztinokat ezáltal hazatéréskor minden alkalommal szembesítik legnagyobb sérelmükkel: szülőföldjük izraeli megszállásával.
Az izraeliek máshol is arra használják a nemzeti zászlót, hogy demonstratíve megjelöljék az elmúlt évtizedekben megszerzett területeiket. A Ciszjordánia déli részén fekvő Hebronban a legszembetűnőbb: a palesztinok bazársora fölé magasodnak a lobogók, amelyet az izraeli telepesek helyeztek ki. A Palesztin Hatóság gazdasági központjának számító város ugyanis két részre van osztva: az 1997-es, úgynevezett hebroni jegyzőkönyv értelmében 80 százalékát a palesztin, 20 százalékát az izraeli biztonsági erők ellenőrzik – itt találhatóak az illegális zsidó telepek.
Hebront azután osztották fel, hogy 1994-ben egy ultranacionalista izraeli-amerikai telepes, Baruch Goldstein mészárlást rendezett az óvárosban található Ibrahim-mecsetben, lelőtt 29 imádkozó muszlimot és további 130-at megsebesített. A terrortámadást ugyan egy izraeli szélsőséges hajtotta végre, annak következményeként mégis a palesztinok jogait korlátozták. Átmenetileg bezárták a mecsetet, majd az újranyitás előtt annak nagyobb részét leválasztották és zsinagógává alakították. Ennek egyik fő oka, hogy az imahely a zsidók számára is fontos zarándokhely, mivel a hiedelmek szerint az alatta húzódó barlangban bibliai alakok (a mecset névadója, Ábrahám, illetve Izsák és Jákob) sírjai találhatóak, akikre a zsidók ősatyáikként tekintenek – ahogyan a keresztények és muszlimok is.
Goldstein vérengzését követően Izrael ellenőrzőpontokat hozott létre, palesztinok otthonait ürítette ki és boltjait záratta be, hogy elszeparálják az illegális izraeli telepeken élőket a többi városlakótól. Ez groteszk helyzetet teremtett, ugyanis a jelenleg 200 ezres hebroni lakosságra mindössze 600 zsidó telepes jut, akikre több mint 2000 izraeli katona vigyáz. A legrövidebbet az 1997-es felosztás révén Hebron izraeli irányítású részen megmaradt, nagyjából 33 ezer palesztin húzta, mivel a helyi önkormányzatnak néha még az is kihívást jelent, hogy az alapvető közszolgáltatásokat biztosítsa nekik. Ez időnként tragédiákhoz is vezet: 2019-ben például három palesztin kisgyerek halt meg egy lakástűzben, miután az izraeli ellenőrzőponton feltartóztatták a helyszínre siető tűzoltóautót. Újabb sérelem, amit a látogatásunk során sokszor felemlegetett megszállás számlájára írtak a tisztségviselők.
Hebron városa ugyanaz kicsiben, mint az Izrael által 1967-ben elfoglalt Ciszjordánia egészében. Az 5628 négyzetkilométer kiterjedésű – nagyjából Békés megyével azonos méretű – régiót a 1993-as és 1995-ös Oslói megállapodások értelmében “A”, “B” és “C” övezetekre osztották. Ebből csak a palesztin városokat magába foglaló “A” zóna került – elviekben – teljesen a PH fennhatósága alá, a “B” palesztin közigazgatás és izraeli katonai ellenőrzés alatt áll. Ciszjordánia fennmaradó, mintegy 60 százalékát a “C” területek alkotják, amelyet máig teljesen az izraeli hatóságok felügyelnek. Ezen a részen a palesztinok szinte soha nem kapnak építési engedélyt, ezért ha felépítik vagy éppen bővítik otthonukat, akkor az izraeli hatóságok azt előbb-utóbb lerombolják azt, és nemhogy kártérítést fizetnek, hanem kiszámlázzák a munkálatokat. Izrael viszont terjeszkedhet a “C” részen, itt létesítették és építik továbbra is a – nemzetközi jog alapján illegális – telepeket, amelyekkel jelentős területeket sajátítanak ki Ciszjordániában. A törekvések további sérelmeket és feszültséget szülnek, továbbá szépen lassan ellehetetlenítik az Oslóban javasolt, a nemzetközi közösség által egyhangúlag támogatott kétállami megoldást, azaz az önálló palesztin állam létrejöttét.
A békés rendezésre jelenleg alig látszik esély, különösen azért, mert sem a Nyugat, sem az arab világ részéről nem érzékelhető komolyabb nyomásgyakorlás az utóbbi években. A palesztinok saját hazáról szőtt álmai emiatt ugyanúgy kifakultak, mint a világias Fatah párt vezette Palesztin Hatóság tekintélye. A PH-ba vetett bizalom jelentős részben azért rendült meg, mert a békefolyamat, az Izraellel való együttműködés eddig sikertelen volt a palesztinok szempontjából. A rámalláhi kormány legitimációja mindazonáltal már eleve ingatag alapokon nyugszik: a Fatah a legutóbbi, 2006-os parlamenti választáson alulmaradt a rivális iszlamista Hamásszal szemben, a 87 éves Mahmúd Abbász palesztin elnök pedig még 2005-ben nyerte el az eredetileg 2009-ig szóló mandátumát. Az is közrejátszik, hogy az elvileg a Palesztin Hatósághoz tartozó Gázai övezet másfél évtizede a Hamász uralma alatt áll, amellyel a Fatahnak többszöri próbálkozás ellenére sem sikerült kiegyeznie. És akkor még arról nem is volt szó, hogy hatalma megőrzése érdekében a PH autoriter módszerektől sem riad vissza, előfordul például, hogy őrizetbe veszik a kritikus újságírókat, majd bántalmazzák őket a fogságban.
A rámalláhi kormány ilyen körülmények között mindössze korlátozott befolyással bír a társadalmi folyamatokra, képtelen mérsékelni a történelmi, családi és személyes sérelmek fűtötte feszültséget. Hiába utasítja el Abbász az erőszakos ellenállást, a palesztin fiataloknak kevés okuk van hallgatni az idős politikusra.
Vezetőik gyengesége és a békés perspektíva hiányában a palesztin ifjúság számos tagja a szélsőségek felé fordul. Idén tavasszal ez az izraeliek elleni fegyveres és késes terrorhullámhoz vezetett, amelyben 19-en vesztették életüket. Az izraeli biztonsági erők válaszul rendszeresen betörnek a Ciszjordánia “A” zónájában található palesztin városokba, ahova elvileg nem is léphetnének be. Terrorellenes rajtaütéseket hajtanak végre, legyakrabban a terrorizmus gócpontjának beállított Nábluszban és Dzsenínben. Az izraeli erők jellemzően fegyveres ellenállással találják szembe magukat, de anélkül is hajlamosak keményen fellépni. A BBC friss összesítése szerint idén már legkevesebb 100 áldozata volt a Ciszjordániában végrehajtott izraeli akcióknak – köztük van például a dzseníni menekülttábornál megölt palesztin-amerikai újságíró, Abu Akleh Shireen is.
A palesztinok mártírként tekintenek az áldozatokra, ezt látogatásunk során is tapasztalhattuk például Náblusz óvárosában is, ahol küldöttségünk az izraeliek által lelőtt, fegyverrel pózoló férfiak fényképeivel kidekorált falakat látott. Ahogyan a határátkelőnél és a Hebronban kihelyezett izraeli zászlók, ezek a fotók is a megszállás mementói, felszínen tartják a sérelmeket, és tovább táplálják a feszültséget. Ez arra enged következtetni, hogy az izraeli rajtaütések nem megfélemlítik a palesztin radikálisokat, hanem csak megerősítik a eltökéltségüket, a palesztin terrorakcióknak pedig ugyanilyen hatásuk van Izraelre.
Félő, hogy a mostani erőszakspirál csak mélyülni fog, amíg nincs békés perspektíva, vagyis nincs remény a kétállami megoldás megvalósulására. Márpedig esélytelennek látszik, hogy a közeljövőben a palesztin területekre látogató magyarokat a mobilszolgáltatójuk azzal a felkiáltással köszöntse: “Hurrá, megérkeztél Palesztinába!”
