Ma sokat hivatkoznak a keresztény értékrendre, tanításra, amelyben központi helyet foglal el a közjó fogalma. A II. vatikáni zsinat így fogalmaz: „A közjó azoknak a társadalmi életfeltételeknek az összessége, amelyek mind a csoportoknak, mind az egyes tagoknak lehetővé teszik, hogy teljesebben és könnyebben elérjék tökéletességüket.” A közjó tehát az anyagi és szellemi javak és lehetőségek összessége, amelyre egy közösség minden tagjának szüksége van.
Minden társadalmi berendezkedés alkotója és célja az ember, aki együttlétre van rendelve. A személyek akkor válnak közösséggé, ha valamilyen együttes célra törekednek, és azt együttműködéssel kívánják megvalósítani.
Az emberek azért hoznak létre politikai közösségeket különböző államformákkal, mert jól tudják: egymaguk nem képesek megteremteni a teljes értelemben vett emberi életet - vagyis azokat az anyagi és szellemi javakat, amelyekre szükségük van. Ezért egyesítik képességeiket a közjónak egyre eredményesebb szolgálatára. A politikai közösség tehát a közjó végett létezik, belőle meríti igazolását és értelmét. A közjó érvényre juttatása kötelezettséget ró az államra: a „jó kormányzást”, vagyis a mindenkire kiterjedő igazságos és méltányos működést.
A politikának is olyan felelősségteljes praxisnak kell lenni, amely nemcsak a hatalom megszerzésére és kiépítésére koncentrál, hanem intézkedéseivel a közjó megalapozását, őrzését és növelését szolgálja. A pártdemokráciákban a pártok feladata, hogy versengésükben alternatívákat mutassanak a közjó megvalósítására vonatkozó terveikről.
A keresztény tanítás szerint akkor valósul meg a jó kormányzás, ha a közjót mindenki számára biztosítja, megvalósul a szolidaritás, az emberi méltóság tisztelete, az igazságosság, mindenki másságának elfogadása.
Az egyház társadalmi tanítása szerint előnyt kell biztosítani a szegényeknek, akik a társadalmi kooperációban nem találják az eszközöket és esélyeket ahhoz, hogy emberhez méltó életet éljenek. Az ilyen helyzetek a közjó megvalósításában disztributív igazságtalanságot jeleznek. Szegénységük megkérdőjelezi a jól szituáltak jogi pozícióit, és sürgeti azok új legitimálását. A szolidaritásból meghatározott közjó a bibliai felebaráti szeretet szociáletikai oldala.
Arisztotelész elméletében a politikai berendezkedések főbb típusai aszerint különböznek, hogy a hatalom gyakorlói a közjót vagy saját egyéni javukat kívánják-e előmozdítani. A XIII. Leó pápa által kiadott Rerum Novarum enciklika hangsúlyozza, hogy a közjóból mindenkinek joga van részesedni, ezért az állam az összes társadalmi csoport érdekében köteles cselekedni. Ugyanakkor figyelmeztet a javak igazságos elosztására, az intézmények működésének javítására, az állampolgárok boldogulásának segítésére, mivel az államnak kötelessége a közjó előmozdítása. A Quadragesimo Anno enciklika kiemeli, hogy a magántulajdonnak közösségi természete is van, ezért a magántulajdon működését összhangba kell hozni a közjóval.
A fentiek alapján látjuk, hogy a keresztény értékvilág a szegénységet nem egyéni hibaként határozza meg, hanem a társadalmi kooperáció diszfunkciójának tekinti. Egy olyan helyzetnek, amikor az együttműködésre szövetkezett közösség (társadalom) nem képes olyan működésmódot kialakítani, amelyben mindenki emberhez méltó életet tud élni.
A generációkon átívelő mélyszegénységből kialakult szegénykultúra nem a szegénységnek egy legalsó fokozata, hanem az emberi létezésnek egy más dimenziója. Egy sajátos mentális, szociális, kulturális alakzat, egy adott élethelyzetből következő, tradíciók által meghatározott érték és normarendszer. Ez határozza meg az adott élethelyzetben élők szokás-, gondolkodás-, magatartásformáit, életmódjukat. Olyan készségeket „alakít ki”, amelyek az élet fenntartását szolgálják, amelyek biztonságot jelentenek számukra. Ennek társadalmi szempontból igen nagy a jelentősége, mivel a szegénységből való kilépésből nem következik a szegénykultúrából való kilépés. (Valaki ezt mondta: „A szegénységből kikerültem, de a gettó bennem maradt”.) Ez az élethelyzet generációkon át „öröklődik”, megfelelő támogatás nélkül lehetetlen a láncolat megszakítása. Vagyis, ha egy korábban mélyszegénységben élő helyzete anyagilag jobbá válik, attól még azonnal nem fog megváltozni az életmódja, viselkedési normái, értékrendszere.
A társadalomból való kiszakadás a szegénykultúra alappillére. Saját törvényekkel, szokásokkal, hagyományokkal rendelkeznek, elkülönülnek a többségi társadalomtól, ők az örök vesztesek, akik beletörődtek a sorsukba, ezért gyakorta ellenséges érzületet táplálnak a többiekkel szemben. Küzdelem a ma túléléséért, nincs holnap. Életük legfontosabb rendező elve: az életben maradás. Ez határoz meg mindent. A nélkülözés és az ezt kompenzáló túlköltekezés, az azonnali szükséglet kielégítés, majd újra nélkülözés adja a kultúra alapjait. Hiányzik a stabilitás, amelyhez alkalmazkodni kell. A személyiség instabilitása, folyamatos feszültség, szorongás, krónikus stressz állapot, sokszor ellentmondó szokások, magatartások - mindig minden felborul. A folyamatos hiány beszűkíti a tudatot, ezért mindig csak a legégetőbb szükségletek kielégítésére tudnak koncentrálni.
A kutatások azt is megállapították, hogy a mélyszegénységben élők mentális kapacitásának nagy részét lefoglalja a szegénységük tudata: sebezhetőbbé, türelmetlenebbé válnak. Ez nehezíti a tervezést, a kockázatvállalást. Csökken az önkontroll, magasabb a mentális megbetegedések aránya. Rendezetlen körülmények, lezáratlan ügyek, párkapcsolatok, korai párkapcsolatba való „menekülés”, korai gyermekvállalás, sok esetben kaotikus, áttekinthetetlen háztartás, egészségtelen életmód, kezeletlen betegségek, magas mortalitás. Számukra csak az a tudás a fontos, ami a túlélést szolgálja. Ezért a gyermekeik nem rendelkeznek az iskola diktálta előfeltételekkel: belső késztetések ellenőrzése, (önkontroll) fegyelmezettség, rendszeresség, motiváltság a műveltség befogadására.
Mivel gyakran szegénytelepeken élnek, ezért elszakadnak a többségi kultúrától, társadalomellenessé válhatnak. A gyermekeknél gyakrabban fordulnak elő viselkedési problémák. A szegénység „leveszi vállukról a jövő minden terhét.” (Orwell) Nem marad más, csak az itt és most, valamint az egyetlen feladat: túlélni.
A „tanult tehetetlenség” jelenségvilága is meghatározó tényező az életükben. Az élet nem adta meg számukra a lehetőséget megtanulni saját sorsuk alakítását. Az egyének hozzászoktak, bármit tesznek is, a következményeket nem tudják befolyásolni. Korábbi megküzdési stratégiáik nem váltak be, ezért önértékelésük is meggyengült. Nem hisznek önmagukban, kívülről várják a változást. A problémáik sokszori megoldási kísérleteinek kudarca után már nem is próbálkoznak tovább. Naponta tapasztaljuk, hogy nem képesek egy egyszerű házkörüli munkát elvégezni, rendet rakni, egy elszakadt ruhát megvarrni, ezért inkább kidobják azt. A jelenséget nem ismerő külvilág mindezt „lustaságnak” tartja, pedig ez nem egyéni hiba, hanem egy olyan pszichológiai jelenség, amely minden, valamilyen probléma által érintett személy esetén megfigyelhető.
A mai magyar közélet a keresztény tanokkal szemben a szegénységet az egyének felelősségeként („mindenki saját sorsának kovácsa”) határozza meg. Ezzel azt üzeni, hogy „nekünk ezzel a problémával semmi dolgunk”.
Persze ideológiákat is kell gyártani hozzá (ezek tárháza nagyon bőséges), hogy miért nem érdemlik meg a közösség szolidaritását. Ez a szegény világ a kívülről szemlélők számára idegen, sokszor félelmetes, mert túl nagy a társadalmi „távolság”, hiányoznak találkozási pontok. A szegény gyermekek nem magániskolákba járnak, és nem sofőr szállítja őket, már gyermekkorban elkezdődik a kasztosodás, és ez így is marad.
Az emberi méltóság az együttélés formális és informális szabályozásának egyik legfontosabb kérdése, ezért a keresztény tanokban is kiemelt figyelmet kap. Megfelelő érvényesüléséhez szükséges, hogy a jogi, erkölcsi, társadalmi és viselkedésszabályozó normák is megjelenjenek.
„Az Isten képére és hasonlatosságára teremtett emberben Istent kell látni és tisztelni.” Ezért az emberi méltóság olyan sérthetetlen entitás, amely minden embert, felnőttet és gyermeket megillet. A Rerum Novarum azt üzeni, hogy „Az emberi méltóságot, amiről Isten rendelkezik, senki ember büntetlen meg nem sértheti.”
A Mater et Magistra enciklika szerint minden etikai eszmélődésnek az ember fogalmából és rendeltetéséből kell kiindulnia. „Ez a legfelső elv hordozza és óvja az emberi személy érinthetetlen méltóságát”.
A szolidaritás elvéről II. János Pál pápa azt fogalmazta meg, hogy „Ez nem holmi szánalom és bizonytalan irgalmasság, vagy felületes részvét annyi szenvedő ember iránt, hanem ellenkezőleg: eltökélt akarat és állandó gondoskodás a közjóért, azaz mindenkiért külön-külön és összességében, mert mindnyájan felelősek vagyunk.” Ez az elv kötelezettséget jelent a szociális jogalkotás és az egész társadalom számára. A szolidaritás eszméje áthatja a II. vatikáni zsinat pasztorális rendelkezését. Ezekből látható, hogy a szolidaritás a keresztény értékvilág szerint sokkal több annál, mint a karácsonyi adakozás vagy egy beteg gyermek gyógykezelése érdekében szervezett gyűjtés.
A másik ember elfogadása is keresztény alapérték, hiszen az Isten képére és hasonlatosságára teremtett emberben Istent kell látni és tisztelni. Ez azt üzeni, hogy mindenkit másságával együtt úgy kell elfogadni, ahogy van, hiszen mindenkiben Istent kell tisztelni. Az elfogadás, a tolerancia kérdésköre ma nagyon előtérbe került, mivel a társadalmi légkör rendkívül intoleráns, konfrontatív.
Felmerül a kérdés, mit lehet tenni annak érdekében, hogy megvalósuljanak a keresztény értékek, a közjó, az igazságosabb, szolidárisabb, elfogadóbb világ, az emberi méltóság érvényesülése. Azt látjuk, hogy a „tüneti kezelés”, a felzárkóztató programok, az alkalmi segítség nem eredményes, csak konzerválja a meglevő állapotokat. Az igazi megoldást az univerzális alapjövedelem jelentené. Tudjuk, hogy vannak ellene szóló érvek, mint pl. „a szegény emberek nem tudnak bánni a pénzzel, az ingyen pénz lustává tesz, semmittevésre sarkall, italra meg cigarettára költenék el.” Ezek a hamis ideológiák gátolják a megoldást.
A segítő munka során azt tapasztaljuk, hogy ameddig a család elsődleges szükségletei kielégítetlenek, amíg nem érzik magukat biztonságban, addig a meglevő egyéb más problémáik megoldására képtelek koncentrálni. Miután létrejön a biztonság, a helyzet alapvetően megváltozik. Az első időszakban az addig számukra hiányt jelentő fogyasztás fog megnövekedni (jó ételek - főleg hús-, a gyermekeknek édességek), ezt követően a stabilitás megteremtése (folyamatos munkaviszony, adósságok rendezése), majd elkövetkezik a tudatos tervezés, takarékoskodás periódusa, mivel „van holnap is”, van mire tervezni, építeni a jövőt.
Vége szakad a „minden mindegy” világnak, a korábbi 4-6-ról lecsökken a megszületett gyermekek száma, mert csak így tudják fenntartani a megváltozott életvitelüket. Megszűnik vagy jelentősen lecsökken a fiatalkorú szülések száma, javulnak az iskoláztatási mutatók. A biztonság nem csökkenti, hanem növeli a munkavállalási kedvet, növekszik a gyermekeikre fordított figyelem, csökkennek a társadalmi egyenlőtlenségek, a devianciák, megszűnnek az emberhez méltatlan élethelyzetek, igazságosabbá válik a társadalom.
A biztonságot az alapjövedelem teremthetné meg. Ez lenne az igazi keresztény értékrenden alapuló társadalom, amely gátat vethetne a mélyszegénységnek.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.