Czene Veronika huszonhét éves, Down-kóros. Három esztendeje lakik a Miskolc határában lévő, főként autista fiataloknak otthont s munkát adó Baráthegyi majorban, az önálló életvitelt lehetővé tevő ottani pajtaházban, több, hozzá hasonlóan valamilyen fogyatékkal küzdő társával egyetemben, akiknek mindjárt a nevét is citálja: Janika, Dávid, Tamás, Gábor, Ádám, Andi, Balázs, Manyó. Mindenkinek külön szobája van, ahová visszavonulhat, a saját, szeretett tárgyai között töltheti az idejét, a közös helyiségekben pedig különféle foglalkozásokon vehetnek részt. A fiatal lány táblázatszerűen sorolja a megszokott napirendet: reggel fél hétkor ébresztő, hét órakor reggeli, nyolctól fél háromig munkaidő.
– Gyöngyöt fűzünk, agyagozunk, ruhákat vágunk fel rongynak, papírokat tépkedünk, vagy éppen kosarat készítünk – mondja. A délutánjuk szabad, ilyenkor Veronika szívesen andalog kéz a kézben Gyuszóval, az autista fiúval, aki szintén a majorság lakója, az itt kialakított családbarát panzióban dolgozik, sepreget vagy épp eligazítja a vendégeket. Ha úgy tetszik, ők most igazi szerelmespár. A lány ezt azzal is kifejezi, hogy időnként meglepi valamilyen édességgel, keksszel vagy chips-szel a fiút – „a férfiak szeretik a hasukat” nézz rám huncutul, egyetértést várva, –, de persze a csókolózás sem kizárt, teszi hozzá. Amikor pedig éppen nem Gyuszóval tölti az idejét, akkor másik kedvenc foglalatosságának adózik: számlákat, blokkokat, fizetési igazolásokat böngész és rendszerez. Semmi sem varázsolja el úgy, mint a saját havi bérjegyzéke, vagy éppen egy OTP-s számlakivonat, amin minden egyes számot és betűt elolvas. Sőt, ha hétvégén hazamegy az édesanyjához a Nógrád megyei Nádújfalura, tőle is begyűjti a felesleges banki iratokat, s beteszi a többi közé. Miskolcon a lánynak önálló keresete van, abból fizeti az itteni térítési díjakat, a pénzmozgást igazoló rubrikákat nyomon követni, a számlákat tömbökbe rendszerezni, csoportosítani pedig felnőttségének tudatát biztosítja. Azt az érzést, hogy ő is olyan, mint azok az átlagemberek, akik előtt ugyanúgy ott tornyosulnak a papírok, kivonatok a konyhaasztalon. Másik hobbija ennél vagányabb: ajakápoló szőlőzsírokat gyűjt, van belőlük már vagy kétszáz különböző színű formájú és márkájú kis rudacska, amikből olykor-olykor egy-egy új darabot el is ajándékoz a lakótársainak.
Veronika egyike annak a huszonegy lánynak, asszonynak, akik az elmúlt hetekben egy újszerű tréningen vehettek részt a majorságot is kezelő Szimbiózis Alapítvány jóvoltából. Hivatalosan „komplex önbizalom-erősítő és önismereti foglalkozássorozatnak” hívják a Love special – Tűzbe hozunk” elnevezésű kurzust, amelynek végén nem kapnak diplomát vagy bizonyítványt – a befejezés azonban papír nélkül is izgalmas. Miután ugyanis megtanulták, hogyan ápolják az arcukat, fessék ki magukat szolidan, milyen színek és fazonok állnak jól a ruházkodásban, miként fejezzék ki jól a gondolataikat és érzéseiket, s hogyan álljanak ki magukért idegen környezetben is, közös fotósorozat készült a lányokról és a miskolci tűzoltókról. Az egyik helyszín a katasztrófavédelem városi tűzoltóállomása volt, a másik a baráthegyi major: előbbire a lányok mentek „vendégségbe”, utóbbira ők hívták meg a tűzoltókat.
– Azt szerettük volna a fotósorozattal kifejezni, hogy miként a tűzoltók a mi hétköznapjaink hősei, úgy a nehézségekkel küzdő embertársaink is egyfajta hősök, amikor minden hátrányuk ellenére jól veszik az akadályokat a mindennapokban, és próbálnak ugyanúgy élni, viselkedni, ahogyan azt az átlagos adottságú embertársaik teszik – mondja Soltész Gabriella, a tréning egyik mentora, a Szimbiózis Alapítvány konduktora. Mivel mindenki különböző hátrányokkal küzd – a résztvevők között akadt autista, mentálisan sérült, vagy éppen Down-szindrómás nő –, ezért nem az a cél, hogy valamennyien hasonló utat járjanak be, hanem az, hogy a saját kereteik között érjenek el eredményeket, legyen reális énképük, javuljon az önbizalmuk. Ehhez mentálhigiénés tréner, pszichológus, kozmetikus, fodrász, gyógypedagógus és fitnesz-edző segítségét egyaránt igénybe vették.
A huszonhárom éves Lászka Alexandra, becenevén Szandi szintén a majorságban él. Ottjártunkkor éppen a helyi konyhában találjuk, ahol háromszáz adag húslevest és rántott húst készítenek elő a szakácsnővel és más segítőkkel közösen, hogy aztán Miskolc-szerte kivigyék az előre megrendelt, részben az itteni konyhakertben megtermelt, friss alapanyagokból készült adagokat. Ő meglehetősen plasztikusan fogalmazza meg, mit jelent neki az önismereti tréning. Nem olyan régen érkezett a majorba két fiútestvérével együtt a szlovák határ közelében lévő, hátrányos helyzetű faluból, Tornanádaskáról, ahol egy intézetben éltek. Eddig a fiúk tűntek jobban vezéregyéniségeknek, részben kihasználva nővérük kedves, engedékeny személyiségét, alkalmazkodókészségét, és azt, hogy mindenkinek szívesen segít, ám a tanfolyam után kicsit megváltozott a „felállás”.
– Most már tudom azt mondani nekik, hogy nem, én ezt nem szeretném, vagy azt, hogy ez a ti dolgotok, csináljátok meg ti magatok – fogalmaz a lány.
A tűzoltókkal való közös fotózás képeiből hamarosan kiállítás nyílik előbb a miskolci városházán majd Budapesten. Nem az volt a cél, hogy a résztvevőket kimozdítsák a napi rutinból és a komfortzónájukból, a kurzus inkább abban segített, hogy mindenki a saját határain belül lépjen előre önbizalomban és nőiességben. Van, akinek az volt az előrelépés, hogy megtanult sminkelni, mert eddig még sosem próbálta. Van, akinek az, hogy egyáltalán elhagyta a majorság területét. Másnak – mint például Szandinak – pedig az, hogy megnőtt az önbizalma, és már ki tud állni magáért.
Ottjártunkkor idilli helyzet volt, azonban szeptember 29-én az autistákat és fogyatékossággal élőket foglalkoztató miskolci Szimbiózis Alapítvány bejelentette, hogy november 1-től az energiaárak drasztikus emelkedése miatt kénytelen bezárni a Baráthegyi Majorságot. A lakóotthonok és a konyha továbbra is üzemel, de a család- és fogyatékosságbarát panziójuk bezár, lecsökkentik az állatállományt és a sajt- valamint a lekvárüzemük is időszakosan bezár.
Az áram, a gáz, az üzemanyag és a takarmány árának növekedése 74 millió forint többletkiadást jelent, emiatt pedig drasztikus lépésekre kényszerültek. Kecskéiket már meghirdették eladásra, az alapítvány Facebook-oldalán pedig árverést indítottak, hogy az ebből befolyt összegből újabb fatüzelésű kazánt vásárolhassanak a lakóotthon számára. Az egyik szamarukat is értékesítették, az árából abrakot vettek, a többi terápiás csacsit pedig munkára fogták, ők húzzák majd a szekeret, amit szállításra használnak.
Az alapítvány számos intézkedést hozott annak érdekében, hogy költségeiket csökkentsék. Fatüzelésű kazánokat és cserépkályhát építettek be több épületükbe is, az élelmiszerbanki adomány szállítására elektromos autót vásároltak. Közölték: a dolgozók és az bent lakók közösen készülnek az előttük álló kritikus hat hónapra. Összeköltöznek egységek, készítik a tüzelőt, gyűjtik az ágakat és a papírt, raktároznak készleteket, támogatják egymást abban, hogy minimálisra csökkentsék a várható horribilis kiadásokat. Kénytelenek voltak a humán erőforrás oldalon is áldozatokat hozni, ami dolgozók elbocsátását jelenti. Speciális szállítási szolgáltatásukat sem tudják tovább működtetni, így a jövőben nem fogják a fogyatékkal élő gyerekeket Miskolcról és vidékről iskolába hordani. A szülők kétségbeestek, mert elveszíthetik a munkájukat, ha nem oldódik meg gyermekük szállítása.
A Szimbiózis Alapítvány az általa üzemeltetett Baráthegyi Majorságban és üzemeikben több száz fogyatékos és megváltozott munkaképességű személyt foglalkoztat, sokuknak a lakhatást is biztosítja. Társadalmi vállalkozásuk célja, hogy értelmet adjanak a fogyatékkal élő felnőtteknek a mindennapokhoz, és hogy akit lehet, azt felkészítsék az önálló életre. Számos elismerésben részesültek. 2022-ben elnyerték Az év fejlesztő foglalkoztatója címet, a Civil Díjat, a Szociális Munkáért emlékérmet, a majorság két sajtja pedig ezüst minősítést kapott a X. Magyar Sajtmustrán. Az alapítvány már sok helyre fordult támogatásért, de közleményükben azt írták, eddig nem érkezett érdemi segítség.
