„Az univerzum két halmazból áll: az egyik halmaz Marseille, és a másikba tartozik minden más; ezek a történetek Marseille-ben játszódnak, vagyis az általatok ismert világegyetemen kívül.”
Az egyik legkedvesebb elfoglaltságom heteken át az volt, hogy az ókorban alapított öreg kikötőből a La Canebière-n, azaz Marseille legrégibb és leghíresebb útján felfelé haladva szisztematikusan felfedeztem magamnak a belvárost. A szokásos rituálém szerint mindig a La Canebière torkolatából indultam, majd betértem az első utcába jobbra vagy balra, attól függően, hogy melyik tűnt izgalmasabbnak, s azon addig mentem, míg véget nem ért, másnap aztán a következő utcát választottam, harmadnap az utána lévőt, és így tovább... Így sétáltam végig szépen sorban a legrövidebb utcáktól kezdve a leghosszabbakig. Voltak olyan rövidke utcák, mint a Rue Beauvau, amivel szinte szempillantás alatt végeztem, de voltak olyan hosszú, végtelennek tűnő utcák is, mint például a Rue Paradis, amiről még mesélni fogok, mert oda jártam „migránsiskolába”, s ami a La Canebière-től kezdve egészen a Pradóig átszeli a várost, rendesen megizzasztott, mire mindkét oldallal végeztem, ugyanis a rituálé része volt az is, hogy az utcák mindkét felén végig kellett mennem oda-vissza. Kényszeres vagyok, nincs menekvés.
Egy napon így bukkantam rá a Rue Curiolra, amire egyik délután, iskola után olyan gyanútlanul és önfeledten fordultam rá, mintha csak a sarki pékségbe indultam volna kifliért, aztán ahogyan kapaszkodtam rajta felfelé, kezdett eléggé furcsa lenni a világ, mert a kapualjakban erősen kifestett nők álldogáltak, unottan cigarettáztak, s amikor melléjük értem, mondtak egy-egy összeget. Tudtam, hogy kik ők, s mivel voltak kapualjak, ahol nem nőket láttam, hanem két-három férfit, akik a járókelőket figyelték, eljött a pillanat, amikor úgy döntöttem, visszafordulok, de hát, mint írtam, kényszeres vagyok, az úton végig kellett mennem.
Aztán jött még egy pillanat, amikor úgy döntöttem, hogy na jó, ebből elég volt, itt megyek az ismeretlen Rue Curiolon, amiről fogalmam sincs, hogy meddig tart és hová fut ki, s ha már az eleje tele van kurvákkal és stricikkel, akkor mi vár rám később – az az egy dolog vigasztalt, hogy délután volt, a napfény erőt adott, de mondom, eljött a pillanat, amikor arra jutottam, hogy nem szabad továbbmennem itt, s ez akkor következett be, amikor leszólított egy fekete ladyboy.
Ez volt az első eset, hogy efféle embert láttam, sőt, korábban fogalmam sem volt róla, hogy ilyen emberek léteznek a világban, márpedig léteznek, ezt be kellett látnom, ugyanis az egyik percben elém állt egy majdnem kétméteres, nagy mellű fekete ember, és mély, férfias hangon mondott egy összeget.
Álltam előtte, néztem fel rá, néztem a vérvörösre festett száját, a hatalmas műszempilláit, a rövid gyapjúhaját, a szögletes, markáns arcát, aztán lejjebb vándorolt a tekintetem, és megláttam a dekoltázsát, ami, jaj, női dekoltázs volt, és szoknyát viselt a fickó, méghozzá miniszoknyát, jaj, majd azon a mélységesen fekete hangján még egyszer megszólalt, de most nem összeget mondott, hanem azt kérdezte:
– Na, nem akarod, fiú?
Azt hittem, összeszarom magam – ennél jobban nem lehet azt az érzést visszaadni. Döbbenten és némán bámultam, hiszen a kérdésére, hogy finom legyek, voltaképpen választ sem tudtam volna adni, mert hirtelenjében azt sem tudtam volna megmondani, hogy mi az, amit akarhat, pontosabban szólva mi lehet az, amit tőlem akar, hogy vajon akarom-e. Akarom-e? Na de mit?! Nem értettem. Úgy értem, el sem jutott a tudatomig, hogy mit tudnék én akarni tőle, ettől a nőnek öltözött, majdnem kétméteres fickótól. Illetve hát nem is tudom, hogy fickó volt-e, az is lehet, hogy nő volt, ezt döntse el ő.
Dermedten álltam. Azt hittem, megüt. De aztán elmosolyodott, félreállt az utamból, s intett, hogy menjek, én meg mentem behúzott nyakkal, illetve dehogy mentem, olyan sebesen felnyargaltam a Rue Curiolon, hogy kifulladva érkeztem meg egy térre, amit nem ismertem – de később ez a tér lett az egyik törzshelyem. Place Jean-Jaurès a neve, de Marseille-ben csak így nevezik: La Plaine. Itt van két kecskeszakállas öregúr, Louis Capazza és Alphonse Fondère emlékfala, ők a maguk idejükben híres emberek voltak, s innen, a La Plaine-ről szálltak fel egy ballonnal 1886-ban, hogy öt és fél óra alatt elrepüljenek Korzikára. Amúgy Capazza 24, Fondère meg csak 21 éves volt a világraszóló repülésük idején, szóval nem tudom, miért öregúrként ábrázolják őket azon az emlékfalon, de azt tudom, hogy akárhányszor caplattam fel a térre, a Rue Curiolt messze elkerültem. Márpedig eléggé sokszor időztem azon a téren, mert egy darabka régi Marseille-t találtam ott a XX. század közepéről: az ember minduntalan azt várta, hogy mindjárt felbukkan Jean Gabin. Persze, a La Plaine ma már nem olyan, mint amikor én megismertem, mert átépítették, hiszen Marseille-ben folyton építkeznek és átépítenek az ókor óta egyfolytában, Marseille ugyanis az a város, amely soha nem készül el – és erre még büszke is.
