Ha az ember a falu szélén, erdő és rét közelében él, megszokja, hogy a természet ajándékait nem ő kapja egyedül. Hiába deríti fel a legjobb szamócázó helyeket, fedezi fel az akácfák árnyékában elterülő világoszöld turbolyát, bukkan rá bogyós málnára, kéklő szederre, méregeti a csipkebogyót, s jelöli az egyetlen helyet, ahol erdei szurokfűre lelt, van, hogy csalódás éri, ha ezekből szedni indul. Őzek, szarvasok, madarak, pockok, s van, hogy a szőlődombok között hátrahagyott üres kunyhókban menedéket kereső erdőjárók megelőzik.
Azt hittem, saját kertünkben több remény van, hogy én leszek, aki mindent leszüretel, de itt-ott hoppon maradtam.
Csodálkozva láttam az idén, hogy a diófának vannak termései. Korábban is észleltem, hogy a zöld levelek között szépen serkennek, ám ha reggelente elindultam összeszedni a már kipottyant szemeket, nem találtam egyet sem. Eltartott egy darabig, mire rájöttem: két süldő malacunk akkurátusan elropogtatta valamennyit. Idén, hogy ők már nincsenek, több várakozással indultam a gazdasági udvar közepén terebélyesedő fához, s meg is lett az örömöm. Világosbarna labdacsok hevertek szerteszét a fa alatt, ám amikor megfordítottam őket, csalódottan láttam, hogy egyikből valamilyen kártékony bogár egy járaton keresztül kiette az összes dióbelet, a másiknak pedig csak a héját hagyta meg az a négytagú mókus család, aminek nyáron még annyira örültünk.
A szilvával is hasonlóképp jártam. Szépen elterveztem, gombóc lesz a lepotyogott beszterceiből, mentem le a kis kosárral, hogy begyűjtsem a hamvaskék szemeket, ám mikor kinyitottam a kaput, csak annyit láttam, hogy két gyimesi rackánk lelkesen falja a reggeli szél lerázta termést. Az almáért többekkel is versenyben vagyok. Ha a hátsó udvarban lévő fáról van szó, ott a két kecskével kell birokra kelnem, mert amint kinyitom a kaput, szinte felöklelve nyargalnak elém, s mivel négy lábuk van, jóval hamarabb érik el a tetthelyet, ahová jómagam sáron át evickélek. Esküszöm, vigyorognak, amikor jó nagyot harapnak a földön heverő legpirosabb almába, amit aztán gyorsan hátra is hagynak, félig megrágottan, ugranak a következőhöz, beleesznek abba is, szaladnak tovább, s már a negyediket rondítják, mire odaérek. A házhoz közelebbi fánál a kutyával hadakozom. Az elején csak a teher alatt meghajolt ágak körül settenkedett, az ablakból láttuk, ahogy előbb az orrával böködik, toszogatja, aztán le is szakítja az elérhető gyümölcsöt. Megenni már nem fűlt a foga, igazából cikkekre vágva szereti az almát, és leginkább akkor, ha a kecskékkel kell versenyeznie érte, de azért jól körbeharapdálta, labdaként kezelte, ide-oda görgette, hogy aztán úgy nézzen ki, mintha fogtechnikus nyomogatta volna bele a levett mintákat. Sárgálló napraforgóinkból a verebek és a galambok mazsolázták ki a szemeket, az éppen sarjadzó spenótot a tyúkok csipegették ki, minap pedig a hálón át búvó zsenge uborkát nyelte le egészben indiai futókacsánk. Osztoznunk kell, nincs mese.