Az inflációt nem csak a fegyverek ropogása váltotta ki, hanem a választási pénzeső, az eddig ezermilliárdos nagyságrendben tolt, felelőtlenül olcsó hitel, a haverok gátlástalan finanszírozása, a presztízsberuházások, az elsinkófált pénzek, az igazán ma sem adóztatott „luxusprofitok”, például az olajüzletben vagy a kaszinóiparban és másutt is.
A pillanat közgazdaságtani leckéjét tanuljuk: túl sok pénz költése változatlan gazdasági produkció mellett inflációhoz vezet. A költségvetés tűrőképességén túl fenntartott energiahazugságot villámszerű fordulat, hétszeres lakossági gázár és tízszeres vállalkozói áramár követte. A rezsinövelést nem a hirtelen megvilágosodás okozta, hanem a kormányzati csődtől való félelem, aminek bejelentésére addig vártak, amíg a választási győzelem biztossá nem vált. (Politológusok okoskodnak, hogy ez a politika természete. Máshogy látom: ez a politikai bűnözés természete, ha nem is Orbán kizárólagos találmánya.) Sokan most tanulják, mi a különbség a tisztes szegénység és a kifizetetlen számla, a 13. havi nyugdíj-kegy és a rendes nyugdíjrendszer között. Az elkábult nép azonban még mintha megelégedne a propagandával, hogy minden baj a háború és a szankciós politika következménye.
Pedig elnyújtott korrekciókkal kezelhetőbb lett volna az egy-két éve romló helyzet. Időt nyerni, a családokat felkészíteni: ez lett volna a kormány dolga. A költségvetési brutalitás elképesztő, minden mozzanatából a pánik és a hisztéria sugárzik. Előre, harsog talapzatáról a vezér. Ámbár, illetve, kivéve, pontosabban: nyökög az államigazgatás, amikor a végrehajtás részletei kerülnek szóba. Ismétlem: a pánikkormányzás megfosztja az embereket az alkalmazkodás esélyétől. Hiába hiszi sok választó, hogy nincs is valóság, csak Orbán Viktor van. Sietve tegyük hozzá, az elmúlt időszakban az ellenzéki pártok sem voltak a tudás forrásai.
Orbán politikai alapjai egyelőre elég szilárdak, dacára a gazdasági fiaskóknak, nem beszélve a folyamatos hazudozásokról és szövetségeseink becsmérléséről. Így szeretik őt és rendszerét, ilyen a magyar nép, okoskodnak sokan, és jönnek Horthyval meg Kádárral. Nem vagyunk mind ilyenek, morgom magamban, de rendben, legyen ez a magyar fátum, ha egyszer olyan sokan emlegetik. Csak akkor miért akarjuk utolérni Ausztriát, amikor mi már rég ott vagyunk, saját gödrünkben, ahova legendás magyar alkatunk lökött bennünket?
Közben előlépett az árnyékkormány. Készséggel elismerem, az ellenzéki oldalon ideje volt valami hatásosat lépni, s hogy Dobrev Klára felkészült személyiség. A bejelentés lépéskényszerbe hozza a többi ellenzéki pártot. Vannak, akik szerint jobb árnyékminisztereket lehetett volna találni, koalíciósabb karaktereket, civil tekintélyeket. De hát nem pont ez bukott meg az ellenzéki összefogásnál?
A kérdés most aligha az, hogy az árnyékkormány full DK-e (mert az), hanem, hogy valódi kihívás nőhet-e ki belőle a kormánnyal szemben, ösztökél-e további ellenzéki ellensúlyok kiépítésére, képes-e pár hónapnál tovább lekötni a közfigyelmet. A politikai arányok alapján nyilvánvaló, hogy a DK az ellenzéket hívta vetélkedőre, s ha győz, ha felszívja a protest oldalt, nekimehet Orbánnak. Egyelőre a cél az lehet, hogy egy erősebb csapattal felkerüljenek a másodosztályból az első ligába. Jócskán függ ez attól is, hogy a Jobbik és a Momentum mire képes és hajlandó. Ám a mai ellenzék nem tudja Orbánt leváltani.
Rövidesen drámai élményeket szerzünk a háztartás költségeiről, csakhogy forró ősz helyett inkább langyos hűtőtest és riadozó középosztály várható. Nem látszik a lázadás, vele az sem, hogy a mai ellenzék az elégedetlenség hullámán kormányváltó erővé válna. A kormány elleni elégedetlenség nem a meglévő pártok szavazóit, hanem a bizonytalanok táborát növeli.
Messze az idő, mikorra egy árnyékkormányból kormány lesz. Bizonyára lesznek új szereplők, pártok és mozgalmak. Addig is érdemes volna tanulni, társadalmat, politikát, választókat, kommunikációt. Ahogy elnézem, idő lesz rá. Ne felejtsük el kihasználni.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.