„Az univerzum két halmazból áll: az egyik halmaz Marseille, és a másikba tartozik minden más; ezek a történetek Marseille-ben játszódnak, vagyis az általatok ismert világegyetemen kívül.”
Volt egy törzshelyem Marseille-ben, egy belvárosi kis bár, a Noailles metrómegálló és a Saint-Charles pályaudvar között, ahová elsőként még Pierre bácsi vitt el annak idején, akit a valóságban nem Pierre-nek hívtak, de miután egy regényemben így neveztem el, hát maradjon így. Ennek a kis bárnak három-négy asztalból álló terasza volt, de belül sem volt nagy, éppen elfért odabent három asztalka a pult előtt, amely mögött a tulaj, Daniel bácsi tornyosult, aki a pályaudvar felől betévedő turistákra köszönésképpen mindig olyan hangon förmedt rá, hogy azok jobbnak látták kihátrálni az ajtón; „nem szeretem a külföldieket”, dünnyögte Daniel bácsi ilyenkor, én meg áldottam a jószerencsémet, hogy engem ide Pierre bácsi hozott el, aki a hetvenes évek közepe óta számított törzsvendégnek itt. Azt mesélte, hogy zárás után a hátsó helyiségben leültek olykor kártyázni, hajnalig játszottak, s közben megittak fejenként tíz Ricard-t, s megettek hozzá tizenöt-húsz osztrigát, de ez utóbbit csak ősszel, mert ősszel van szezonja, „normális ember Marseille-ben csak szeptember és december között eszik osztrigát”, mondta Pierre bácsi, aki olyannyira komolyan vette ezt a szabályt, hogy nyaranta képes volt ráordítani a turistákra, ha meglátta őket valamelyik étterem teraszán osztrigát enni, „barbárok vagytok”, ezt vetette oda nekik, akik ezt vagy értették, vagy nem, mindenesetre mindig úgy tettek, mintha észre sem vették volna, hogy éppen rájuk üvöltött egy marseille-i.
Daniel bácsi bárjában szeptember végén még bőven lehetett teraszozni, csak november vége felé kellett bevinni az asztalkákat a hátsó helyiségbe, amit telente raktárnak használt, tavasztól őszig meg étkezőnek, ott evett, és ott sziesztázott ebéd után, ha volt valakire rábízni az üzletet. Tavasztól őszig szokása volt felvenni egy pultost, mindenkinek három nap próbaidőt adott, s ha akadt köztük olyan, aki elviselte folytonos zsörtölődését, akkor maradhatott, márpedig Daniel bácsi folyton zsémbelődött, ha nem volt a közelben külföldi turista, akit szidni lehetett, akkor a kormányt szidta, ha ezt megunta, akkor a kommunistákat, utána meg az arabokat, de ha véletlenül egy-két arab is ott kávézott, akkor végtelenül kedves tudott lenni velük, magyarul úgy mondanánk, hogy náluk „nem akarta kihúzni a gyufát”.
Szerettem ide járni, mert számomra egy darabka Marseille-t jelentett, amely a hetvenes évekből átmentette magát a XXI. századba, Daniel bácsi ugyanis különös hangsúlyt helyezett rá, hogy ne cserélje a bútorzatot, úgyhogy a bár valóban úgy nézett ki, mint 1975-ben, amikor megnyitotta, emlékül még egy Olympique de Marseille plakátot is fent hagyott a falon az 1975-ös bajnokságból, ő ugyanis, ezt talán mondanom sem kell, OM-rajongó volt, mint mindenki Marseille-ben, ahol az OM nem evilági jelenség, ott az OM képviseli az isteni szférát, az OM labdarúgói pedig földre szállt istenségek, az Olympique de Marseille volt az egyetlen, amire Daniel bácsi soha egy rossz szót sem szólt, még akkor sem, ha vesztett a csapat.
Szóval annak idején Marseille-ben sokat üldögéltem Daniel bácsi kicsiny bárjának kicsiny teraszán, Ricard-t ittam, és vígan köpködtem a fekete olajbogyók magját a járdára, néha ott üldögélt velem egy örmény haverom is, aki ötévesen került Marseille-be, mégis olyan lokálpatrióta lett belőle, mintha ott született volna, igen, Marseille ilyen város: vagy elsőre beszippant, vagy kiokád magából örökre.
Daniel bácsi bárjában ültem azon az emlékezetes szerda délelőtt is, amikor – nem lévén szerdán tanítás az iskolában – szabadnapom volt, kértem egy könnyű, nagyon híg Ricard-t, mellé olajbogyót eszegettem, így telt el a délelőtt, észre sem vettem, s már ebédidő lett, Daniel bácsi eltűnt a pult mögül, a helyét átvette egy próbaidős, aki időről időre újratöltötte az olajbogyós csészémet, és aggódva kérdezgette, hogy szerintem ő szimpatikus-e a patronnak, ami főnököt jelent – patron, ez a latin patrónus szóból ered –, szóval ezen aggódott, de meguntam, menjél be hozzá, mondtam neki, és kérdezd meg saját magad.
Nem gondoltam, hogy a marha tényleg bemegy a hátsó helyiségbe, Daniel bácsi privát szentélyébe.
De hát bement, és ez lett a veszte, mert kopogtatás nélkül nyitott be, mire valóságos oroszlánüvöltés hangzott fel belülről, erre fölálltam, én is odamentem, s megláttam Daniel bácsit, aki nem is sziesztázott, hanem három fickóval ült egy asztalnál, amin aranyékszerek voltak, sok-sok készpénz, és egy pisztoly, Daniel bácsi ordítva pattant fel és úgy bevágta az ajtót, hogy majdnem kiesett a keretből. A próbaidősnek még aznap felmondott, engem meg csak Pierre bácsira való tekintettel nem tiltott ki a helyről, aki persze engem is leüvöltött, amikor megtudta, hogy mi történt. „Te nagy dinnye vagy”, ordította, „hiába tanítalak rá, hogy mi az élet, te dinnye is maradsz”.
