Emlékezetes esztendő volt 1982 a magyar könnyűzenében. Elvis halálának ötödik évfordulóján újra összeállt, és a Corvin moziban koncertet adott az eredeti Scampolo, a szólógitárnál Faragó „Judy” Istvánnal. A virtuóz gitárosokra amúgy nyomasztóan rossz idők jártak, nyolcvankettőben halt meg Barta Tamás, Radics Béla és Szabó Gábor is. Ám az élet ment tovább, countryfesztivál zajlott a Népstadion területén, és a Uriah Heep dübörgött a Kisstadionban. A Hungaria szilveszteri utcabált rendezett a (nem hangulatilag) fagyos Blaha Lujza téren, és tizenkét év elteltével először látogatott haza a dobbantó Dobos Attila, aki mindjárt színpadra is állt a szűk négyezres lélekszámú Tokajban, ahol akár így is szólhatott volna a zongorista Dobos slágereinek egyike: „Visszatértem, édes Piroskám.”
A slágerlistát napra pontosan negyven esztendeje, 1982. szeptember 17-én a Ne várd a májust! vezette. Zorán dala. Vagy Bródyé. Utóbbitól nemsokára megkérdezték, miért énekel Zorán-nótát. Nem tudták, hogy ő a szerző. De aztán műsorra vette saját számát maga is.
A dal talán soha nem volt annyira aktuális, mint ma. Így kezdődik: „Készülj a hosszú télre, kedvesem, / mert hosszú lesz a tél, én azt hiszem.” Mintha a 18 Celsius fokos hivatali helyiségek, az irdatlan áram- és gázszámlák aggasztó periódusában született volna. De átvitt értelemben is időszerű. A külügyminiszer, akárcsak negyven éve, moszkvai kollégája kebelbarátja, erről érdemrendje is van, igaz, hajdanán az azóta felbomlott Szovjetunió tőlünk távolabb, Afganisztánban háborúzott, Ukrajna még az övé volt.
Immár nemhogy a tél, de az ősz is dermesztő abból a szempontból, hogy Horthy-mellszobor került a Parlamentbe, majd a meghökkentő aktus után egy képviselőnő – ha jól emlékszem, Túró Dórának hívják –, azt tudta mondani a holokauszt túlélőiről: „Nem gondolom, hogy mindenki fájdalmával kapcsolatban sorozatosan ki kellene fejeznem az együttérzésemet.”
Tetszik érteni: az a néhány százezer rohadék honfitársunk meg mert dögleni.
Annak idején a Sanzon- és Táncdalbizottság kivetette a versszakok egyikét a dalból. Zorán azóta a teljes eredetit énekli, és szintén mintha a mának üzenne a helyét visszafoglaló szakasz: „Ijesztő szelek fújnak, kedvesem, / nem hoztak több tavaszt el fényesen, / fejünkre hullanak a csillagok, / rémülten ébrednek az álmodók.”
Zorán 1982-ben Liszt-díjat kapott, és a Ne várd a májust! a negyedik önálló nagylemezén, a feltűnően szimplifikált című Tizenegy dalon jelent meg. Nem gondolta volna, hogy ennyire sikeres szólóénekes lesz – talán csak apja hitte –, mert azt mondta annak idején: „Presser Pici többet látott bennem, mint saját magam.”
Bródy szintén hasított. A Kertészeti Egyetem Klubjában 1982 karácsonyán aranylemezt vehetett át, miután 1980-ban közreadott első szólóalbuma, a Hungarian Blues több mint százezer példányban kelt el. Joggal énekelte a címadó dalban: „Hallgatod a slágerlistát, és ismered a siker titkát...” Visszatekintve, nem csodálható a fokozott forgalom, hiszen a lemezen olyan emblematikus számok szerepeltek, mint a Filléres emlékeim vagy a Földvár felé, félúton.
Bródynak 1982-ben önálló estje volt az Egyetemi Színpadon, sőt a Pesti Színházban mind ő, mind Zorán repertoárra került külön-külön. Együttes eredmény viszont, hogy a két élő legenda életművének legismertebb darabjai közé tartozik a Ne várd a májust!, pedig ebben és abban az oeuvre-ben is akad néhány nagy hatású hallgatni való.
A szám mögött a slágerlista második helyén Katona „Lárika” Hellója állt (Presser–Dusán szerzemény volt, jól ment a Sztevanovity testvéreknek), majd az Echo együttes 1967-es Gondolsz-e majd rám?-jának Soltész Rezső-féle feldolgozása következett. Az eredeti hatvanhét karácsonyán a hatodik helyig jutott, de máig a magyar beatmuzsika leghíresebb kompozícióinak egyike. Zorán 1967-ben az Édes évekről dalolt a Metróban. Esztendőkkel később azt mondta: „Sokan úgy vélték, a rock csak múló divat, akár a miniszoknya. Aztán szó szerint forradalmasította a zenét.”
Csodálatos csörömpölés volt.
Majd nyolcvankettőre kiderült: halkabban is lehet figyelmet kelteni.
