A frankfurti Waldstadion főbejárata előtt jókora táblán szökött szembe a felirat: „Ólmosbotot, csúzlit, bicikliláncot, bokszert, bicskát bevinni tilos.”
Az esernyő nem szerepelt a nem kívánatos tárgyak között. Szerencsére, mert 1974. július 3-án a parapléra volt a legnagyobb szükség, aznap ugyanis valóságos özönvíz zúdult a városra és a pályára. Az NSZK–Lengyelország vb-középdöntőt délután öt órára hirdették, de akkorra Waldsee állt a gyepen. Megannyi tűzoltó és pályamunkás hengerekkel próbálta kipréselni és szivattyúkkal kiszívni a rengeteg vizet, ám erőfeszítésük eleinte sziszifuszinak tetszett.
Nyomban szóba került a halasztás, de a rendezők a torna kiszámított menetrendje és a zsúfolt ház miatt arra hajlottak, hogy a meccset le kell játszani, jóllehet a mocsárrá változott pázsit futballra alkalmatlan volt. Nagy nyomás nehezedett tehát Erich Linemayrre, aki 1973 májusában huszonhét perc elteltével lefújta a Liverpool–Mönchengladbach UEFA Kupa-döntő első mérkőzését, jóllehet a Beatles városában csak csöpögött a frankfurti zuhéhoz képest. Ám az osztrák bíró az NSZK-ban meghallotta Wilhelm Neudecker szervezőbizottsági elnök szavát: „Egy esetleges halasztás katasztrófával érne fel.” A sporttárs nem szállt szembe az illetékes urakkal, nyilván akart még néhány nemzetközi mérkőzésen dirigálni.
A lengyelek látszólag már nem veszíthettek, hiszen öt egymást követő győzelmük után bizonyossá vált: a legrosszabb esetben is a harmadik helyért játszanak. Amúgy felkészültek mindenre, háromhetes zakopanei edzőtáborozásuk során szinte szakadatlanul ömlött az eső. S noha nehéz csoportba kerültek, nagyszerű játékkal felülmúlták az argentinokat (3-2) és az olaszokat (2-1) is, a haiti csapatot pedig megették uzsonnára (7-0). Majd a legjobb nyolc között kialakított két kvartett könnyebbikében 1-0-ra nyertek Svédország, aztán 2-1-re Jugoszlávia legjobbjai ellen. A nyugatnémet–lengyel találkozó arról határozott: melyik csapat kerül a döntőbe, s melyiknek marad a bronzmeccs.
Már az is világszenzáció volt, hogy a lengyelek az 1973-as selejtezőkön kiejtették az angolokat. Varsóban 2-0-ra legyőzték a briteket, de nagy árat fizettek a diadalért, mert Roy McFarland brutális belépője nyomán talizmánjuk, Wlodzimierz Lubanski keresztszalag-szakadást szenvedett a térdében. A londoni „visszavágón” nem is játszhatott – még a vb-re sem gyógyult fel –, Jan Domarski szerepelt a helyén a Wembleyben, és az 1-1-gyel zárult mérkőzésen ő lőtte az első gólt (1-1). A meccs hőse azonban Jan Tomaszewski, a lengyel háló őre volt. Az angolok harmincszor, a vendégek kétszer rúgtak kapura, a Daily Mail mégis „fekete októberről” cikkezett. A bravúrokat halmozó kapus a mérkőzés után a három héttel korábbi angol–osztrák barátságos mérkőzésre (7-0) utalt, amikor azt mondta: „Imádkoztam, hogy ne kapjunk mi is hetet...”
Nem csoda, ha a négy közé jutás kivívása után Edward Gierek, a LEMP KB első titkára és Piotr Jaroszewicz, a lengyel minisztertanács elnöke gratuláló táviratot küldött a vb-n is kitűnő válogatott vezetőinek és játékosainak. A házigazdák viszont aggódtak, mert már érte őket kellemetlen meglepetés a tornán: a hamburgi csoportmérkőzésen 1-0-ra kikaptak az NDK legjobbjaitól. Ráadásul a nyolcak másik keleti tagja erősebbnek mutatkozott a Volksparkban győztes „szomszédoknál”...
Kazimierz Górski szövetségi kapitánynak kipróbált csapata volt – gondolhatnánk, hiszen Grzegorz Lato 100, Kazimierz Deyna 97, Wladyslaw Zmuda 91, Antoni Szymanowski 82, Tomaszewski 63, Robert Gadocha 62, Henryk Kasperczak és Andrzej Szarmach egyaránt 61, Leslaw Cmikiewicz 57, Jerzy Gorgon 55 válogatottságot számlált pályafutása során. Ám Zmuda a vb előtt csak kétszer, Szarmach hatszor szerepelt az együttesben, viszont a tornán úgy futballozott, akár a legkiválóbb törzsgárdisták.
A nyugatnémetek ellen is felülkerekedett vetélytársán és a körülményeken a lengyel válogatott. Noha a meccset a vendéglátók nyerték 1-0-ra, Paul Breitner azt mondta: „Olyan csapatot győztünk le, amely jobb volt nálunk.” Franz Beckenbauer, az NSZK csapatkapitánya is elismerően állapította meg: „A lengyelek rendkívül modern labdarúgást játszanak.” A Kicker sportmagazintól Sepp Maier kapta a legmagasabb osztályzatot, mivel a meccset a hazai kapus mentette meg a rendezők számára. Igaz, Tomaszewskinek kellett védenie Uli Hoeness 11-esét, de mindvégig Górski garnitúrája irányított, csak az akciók befejezése nem sikerült; részben azért nem, mert a sérült Szarmach nem léphetett pályára. Gerd Müller viszont nem hiányzott, s miután Maier mindent hárított, a bombázó negyedórával a lefújás előtt bevágta a győztes gólt azon a találkozón, amelyen Helmut Schön szakvezető századszor vezényelte a nyugatnémet csapatot (1-0).
„A lelátón ültem, ideges voltam, de hittem a győzelemben, mert jobban játszottunk. Ám elfogadtuk a vereséget, mivel a világbajnokság előtt gondolkodás nélkül kiegyeztünk volna a négy közé jutással” – említette Szarmach.
Ráadásul a lengyelek a harmadik helyért vívott találkozón 1-0-ra legyőzték a kedvetlen brazilokat, a gólszerző Lato elnyerte a torna mesterlövésze címet, Deyna és Lato bekerült a vb álomtizenegyébe. „Lengyelország kitűnő együttest, nagyszerű labdarúgókat mutatott be a futballvilágnak” – írta joggal a Népszabadság.
Górski pedig látta a jövőt: „Első vereségünket ezen a tornán a valószínű világbajnoktól szenvedtük el” – mondta a frankfurti 0-1 után. S valóban, húsz év múltán újra az NSZK nyerte a vb-t.
Közel sem akkora meglepetésre, mint 1954-ben...
