Egy szakállas zsidó vicc szerint bóherek (rabbiképzős növendékek) elhatározzák, hogy kivételképpen világi irodalmat is fognak tanulmányozni. Egyikük előveszi Goethe költeményeit és hangosan felolvassa a Villi, másként a Tündérkirály első sorát: „Ki vágtat a szélben, az éjen át?” Nosza, ezen lehet töprengeni. A bóherek egy héten át törik a fejüket, de nem jutnak közelebb a rejtély nyitjához. Végül úgy határoznak, hogy tovább olvassák a költeményt. „Egy apa az, ő viszi kisfiát.” (Vas István fordítása.) Erre kitör a gyalázat. Nű, ha tudja, miért kérdi, ha kérdi, miért mondja?
Ugyanakkor a világirodalomban számtalan példa van arra, hogy a költő csak feltesz egy kérdést, de maga nem válaszolja meg – ezt az olvasóra bízza. Például idestova két évszázada törhetjük a fejünket azon, hogy régi dicsőségünk hol késik (pláne: késel) az éji homályban. Vörösmarty Mihály adósunk marad a válasszal. Ady Endre arról faggatta kortársait, hogy szabad-e Dévénynél betörnie új idők új dalaival. Igaz erre Herczeg Ferenc adott közvetett választ, amikor az általa főszerkesztett Új Idők hasábjain közzétett versekkel bizony az előfizetők – gyakorlatilag minden jobb középosztálybeli magyar család – otthonába betört. (Néha még olyan leplezetlenül baloldali költők műveivel is, mint például Kassák Lajos vagy József Attila.)
Akad egyébként rejtély a népi költészetben, a folklórban is. Ki ne ismerné azt a kuruc dalt, hogy Te vagy a legény, Tyukodi pajtás? Nos, itt szerintem nem az az igazi rejtély, hogy ki volt Tyukodi, mert hiszen két dolgot is megtudhatunk róla: 1. Ő a legény. 2. Nem olyan, mint más, mint Kuczug Balázs. Amire azonban egyetlen történész, de még a Google sem tudja a válasz: ki volt Kuczug Balázs? Egy pipogya fráter? Netán egy labanccá lett kuruc? Nem tudjuk. Ez az igazi rejtély.
Vannak azután olyan történelmi rejtélyek, amelyek – ha hiszünk a hivatalos magyarázatnak – nem rejtélyek többé, de ugye, mégis… Ha hiszünk. 1932 márciusában az Egyesült Államokban elrabolták az Atlanti-óceánt elsőként átrepülő pilóta, Charles Lindbergh alig húsz hónapos kisfiát, ifj. Charles A. Lindberghet. Hosszú nyomozás és számos személy meggyanúsítása után egy Bruno Hauptmann nevű német bevándorlót vádoltak meg azzal, hogy a váltságdíj reményében ő rabolta el, majd ölte meg a gyermeket. Hauptmannt az esküdtszék bűnösnek mondta ki, a bíró halálra ítélte, majd kivégezték. Pont. Csakhogy sokan nem hittek és máig sem hisznek abban, hogy valóban az igazi tettest ültették villanyszékbe. (Anélkül, hogy állást foglalnék ebben az ügyben, meg kell jegyeznem: az USA-ban nem ez lett volna sem az első, sem az utolsó olyan eset, amikor ártatlanul végeznek ki valakit.) Világszerte még többen kételkednek abban, hogy John F. Kennedy elnök ellen valóban Lee Harvey Oswald követte el Dallasban a halálos merényletet, de legalábbis abban, hogy ő volt az egyedüli merénylő, amint azt később a Legfelsőbb Bíróság elnöke által vezetett Warren-bizottság egyértelműen kimondta. Annál is inkább, minthogy Oswaldot érdemben ki sem hallgathatták: a halálos merénylet másnapján lelőtte őt egy bizonyos Jack Ruby, aki azután – állítólag természetes halállal – hamarosan maga is távozott az élők sorából.
Sokat törtem a fejem azon, de máig is eredménytelenül, hogyan mondták meg P. Havinnak, hogy zsidó hallgatót nem vehet fel elsőévesnek. P. Havin a Leningrádi Zsdanov Állami Egyetem nyelv- és irodalomtudományi kara újságíró tanszékének volt a vezetője és személyi igazolványának 5. pontja szerint jevrej, vagyis zsidó. És mint tudjuk, ez a Szovjetunióban nem volt kifejezett előny. 1950-től, tehát még jóval az „orvosügyet” megelőzőleg egy titkosan kezelt központi utasítás értelmében nem vehettek fel zsidó jelentkezőt katonai vagy állambiztonsági, diplomáciai főiskolára, az egyetemek atomfizikus, újságíró és még néhány egyéb szakára. Én mindössze egyetlen kivételről tudok: volt az évfolyamunkon egy Pasa Kogan nevű fiú, akit hogy, hogy nem, mégis felvettek, ám akitől, mint a leprástól tartották távol magukat a diákok. Ha szünetben a folyosón odalépett egy beszélgető csoporthoz, vagy elhallgattak, vagy hirtelen másról kezdtek beszélni. A többit az olvasó fantáziájára bízom… Szóval a rejtély: hogyan mondták meg Havinnak, a felvételi bizottság ottfelejtett elnökének, hogy magafajtát nem vehet fel?
Az egyetemen egyébként sok lengyel hallgató is tanult, közülük kettővel a diákszállón évekig egy szobában laktam. Sokszor hallottam őket egymással beszélgetni, vitatkozni, és bár ennek során az érvelés rendszerint úgy kezdődött, hogy „ale tego…” (viszont izé…), merem állítani, hogy ennél azért valamivel többet szedtem fel Mickiewicz nyelvéből, kivált, hogy egy szláv rokonnyelven, oroszul tűrhetően beszélek. Ezt elöljáróban azért tartottam szükségesnek elmondani, hogy érzékeltessem: miféle rikácsolást csaphatott egy öregasszony Sharm el Sheikhben, amiből kizárólag csak azt tudtam leszűrni, hogy lengyelül átkozódik. Történt, hogy az egyiptomi fürdőhelyen nyaraltunk a feleségemmel. Amikor éppen nem a medencében lubickoltunk, az árnyékban felállított nyugágyakon pihentünk, olvasgattunk. Ha néha kis időre elhagytuk e nyughelyeket, könyvet, törülközőt és egyéb cuccunkat ott hagytuk a lefoglalt helyünkön. Nos, egyszer talán félórai távollét után foglaltuk el ismét az ágyunkat, amikor lábunknál, mintha csak a földből bújt volna elő, megjelent egy kis csoport, abból kivált egy koros asszony és a feleségemmel szembefordulva éktelenül elkezdett ordibálni, mégpedig lengyelül. Még csak megközelítőleg sem értettem, hogy mit akar. Hitvesem is értetlenül bámult a nőre és németül megkérdezte tőle, hogy miben lehet a segítségére. A vén boszorkány, mintha nem is hallotta volna, hogy hozzá szólnak, tovább rikácsolt, egyre hangosabban és egyre nagyobb dühbe lovalva magát. A feleségem oroszul is megismételte a kérdést, de megint csak eredménytelenül. Eközben a lengyel csoport férfitagjai – isten bizony nem túlzok – már az öklüket rázták szegény feleségem felé. Nejem érthető módon kínosan érezte magát, hiszen teljesen tehetetlen volt az öregasszonnyal szemben, akinek a harsány ordibálására a fél strand kezdett odafigyelni. A feleségem ekkorra már letett arról, hogy meg tudja értetni magát a nővel és hozzám fordult segítségért, aki addig némán figyeltem – elnézést a képzavarért – az egyoldalú szópárbajt. Nos, ekkor felidéztem azt a bár nem trágár, de kétségtelenül durva káromkodást, amit annak idején ezerszer hallottam a lengyel szobatársaimtól, és halk, de határozott hangon az öregasszony képbe vágtam: Psia krew, cholera! (Szó szerint: kutyavér, kolera). A rikácsolásnak egy csapásra vége szakadt, a pani hátat fordított nekünk és miközben társai változatlan szolidaritással rázták felénk az öklüket, mintegy visszavonulót fújva, megindult a medence irányába.
Ennek idestova két évtizede, de változatlanul nem tudom, még csak nem is sejtem, mit akart a vénasszony a feleségemtől.
