Nem tudom, hogy az Európai Bizottságnak, vagy úgy általában az Unió felelős döntéshozóinak vannak-e erkölcsi dilemmái, nekem mindenesetre vannak. Itt állunk ugyanis egy súlyos kérdés előtt: kapjon-e Magyarország a helyreállítási alapból, vagy majdan az új költségvetésből forint(euró)milliárdokat, vagy sem? Az Orbán-kormány az elmúlt tizenkét évben szépen gazdagodott ezekből, a korábban juttatott pénzekből, és amely összegekből nem feltétlenül az ország gazdagodott. De még csak nem is volna legnagyobb baj, vagyis nem az, hogy a rezsim kiszolgálói voltak a legnagyobb haszonélvezők, sokkal súlyosabb árat kellett mindannyiunknak megfizetni: e tizenkét év alatt ez a rezsim nem pusztán a forintokat, a jogállamot is eltüntette. Az előbbit a saját zsebébe csúsztatta, az utóbbit pedig egyszerűen kiiktatta.
Látták ezt Brüsszelből is, számtalan vizsgálat is indult, de egyik sem hozott olyan eredményt, amely kötelezte volna a magyar kabinetet, hogy helyreállítsa a demokrácia legfontosabb intézményeit. Az Unió vezetői pontosan tudták, hogy részesei e Patyomkin falu felépítésének, de azon kívül, hogy időnként felemelték a mutató ujjukat, semmit nem tettek. Orbán mindig a falig vezette őket, terelte az összes szereplőt, mintha vakembereket irányítgatna, és amikor koppantak egyet, akkor sem tértek magukhoz. Pontosabban: nem térítették magához az egyre magabiztosabbá váló, autoriter hatalmát mind jobban kiszélesítő magyar kormányfőt. (De persze, mit mutogatok én Brüsszel felé, amikor mi itthon – ugye „magyar emberek” – zokszó nélkül elviseltük, hogy lépésről lépésre fosszanak meg bennünket a szabadságunktól, tényleg úgy főztek meg bennünket, mint a békát a klasszikus példában.)
Elhagyhatjuk azonban most a múltat, az „évszázad legjobb tíz esztendejét” – vö: Orbán Viktor – , mert most éppen a rendszerváltás legrosszabb évei felé tartunk. Recesszió zuhan ránk, és még nem látjuk pontosan, hogy meddig fogunk süllyedni. Már a kabinet is többé- kevésbé kifogyott a sikerpropagandából, az meg ugye nem egy túl erős mondás, hogy Gyurcsánnyal, vagy az ellenzék bármely tagjával még rosszabb lenne. A kormány kénytelen kapaszkodni az európai pénzekbe, de ugyanakkor, valójában, semmit nem akar feladni az önkény lehetőségéből. Most éppen az engedékeny és hiszékeny EU reményében korrupció ellenes hatóságot ígér, mi azonban jól tudjuk, hogy ez az ígéret mennyit ér. Vagyis: a brüsszeli döntéshozóknak azonnal ajtót kellene mutatniuk a magyar kormány képviselőinek, a szavuk, ígéretük semmit nem ér. Ám, ha nem ér semmit, pénzt sem érdemlünk, üres kézzel kell hazajönniük. Igen, de az ő kezük, akkor, lehet, hogy üres lesz, csakhogy a zsebük tele van, arról tudniillik már gondoskodtak. A „magyar emberek” zsebe viszont már eddig sem tartalmazott túl sok pénzt, ha viszont onnan sem érkezik semmi, akkor végképp kiüresedik. És ez itt az igazi erkölcs dilemma: jöjjön a pénz, vagy ne? Dobjuk félre a jogállami aggályainkat, és követeljük a némi mentsvárat jelentő segítséget. Vagy?
Nincs vagy. Kell a pénz. De nekünk?