A röhejes maszkhordás
rég az agyamra megy már,
lojális bárgyúsága,
igyekvő strébersége.
Azt fejezi ki, bízunk,
végül mégis bízunk
a jóságos államban,
ki tudja, mikor mit kell
tenni, és mikor mit nem.
Nálam jobban élni
bár senki nem akarhat,
de kínos deklarálni:
félek, jaj, nagyon félek!
Járni inkább arc nélkül,
a semmiből kinézni,
azt hinni, nem ismer rám,
az, aki maszkban meglát.
Maszkhordók népe, tessék,
arcotok hiányába
vágom letépett maszkom!
Beszélek, most beszélek,
látjátok, ha mosolygok
és hogyha nyelvet öltök.
Maszkhordók népe, tessék,
kilépek, ím a rendből!
Én nem tagadok semmit,
sejtelmem sincs, mi hogy van,
nagy a veszély vagy hecc csak,
eltűnik, mint az évszak
mostanra a naptárból.
Ez világkatasztrófa,
pusztítás és pusztítás –
mi nem látszik egyelőre
a luxusétteremből,
hová talán majd egyszer
mosogatónak állok,
ha nem lesz pénz a gépre
vagy nem áramlik áram.
Áramlok és sodródom,
maszkhordók népe, tessék,
fölvettem és letettem,
már meghalt pár barátom,
s kevesebb ellenségem.
