V. mindennap újraírta a refrént, de sehogy sem működött. Vagy a rímek lettek túlságosan csengő-bongóak, vagy a szótagszám nem stimmelt, volt, hogy együgyűre sikerült, máskor patetikusra. A szöveg egy lányról szólt, aki megunja az otthoni korlátozásokat, fellázad az elnyomó apa ellen, és nekivág a világnak. A basszusgitáros már a zenét is megírta: nem volt fölöslegesen túlbonyolítva a dallam, de könnyen a hallgató fülébe mászott. Három napod maradt, és érkezik a filmesstáb, mondta a telefonban halkan, fenyegetően a menedzser, a hamarosan készülő videoklipre célozva.
Éppen abban a pillanatban vágta az otthoni kis keverőpulthoz a mobiltelefont, amikor a csengő megszólalt. Mielőtt ajtót nyitott, megkönnyebbülten konstatálta, hogy néhány, kisebb karcolást leszámítva, sem a mobiltelefonnak, sem a keverőpultnak nem esett különösebb baja.
Az ajtóban egy idősebb és egy fiatalabb nő állt. Ördög nénit pontosan ilyennek képzelte a hangja és nyelvtani hibáktól hemzsegő e-mailjei alapján: szűk homlok, pengeszáj, szódásüveg szemüveg. A fiatalabb nő viszont első pillantásra zavarba hozta, hiába futtatott le egy gyors fájlt emlékezete képernyőjén, egyetlen exnő vagy egyéjszakás nyári kaland arcvonásait sem vélte felfedezni benne.
Hellyel kínálta vendégeit a recsegő, hússzínű kanapén, aztán kiment a konyhába és a barna zsírfoltos mikróban felmelegített egy bögre instant kávét, majd három kisebb csészébe öntötte.
Glioblasztóma, koccant a porceláncsésze a kistányérhoz Ördög néni kezében, fél év alatt elvitte. És már nyújtotta is a mobiltelefonját.
A képernyőről, az osztott elrendezés bal oldaláról helyes arcú, üdén huncut tekintetű fiatal nő nézett vissza V.-re, a jobb oldali képen, egy kórházi ágyon csonttá fogyott, kopasz múmia feküdt, a testéből, vagyis annak maradványából csövek vezettek egy akasztófaszerű állványhoz, ágya mellett monitor zöld gombja világított.
Azóta nem beszél, nézett Ördög néni a mellette ülő, fiatal nőre. A nő nem reagált, kifejezéstelen arccal meredt maga elé. Húszas évei első felében járhatott, bár a semmitmondó, gyűrött sárga póló és a rövid szöghaj kortalanná tette. Abban az időben, amikor a lány foganhatott, sokat hakniztak a zenekarral az országnak azon a részén, ahol szűk homlokú, mokány, morcos képű emberek éltek. Amikor Ördög néni e-mailben a Fókusszal fenyegetőzött valami DNS-vizsgálat eredményét belinkelve, akkor nézte meg a Google Mapsen, de csakhamar el is felejtette a falu nevét. Arra azért emlékezett, hogy ezek a szűk homlokú, mokány, morcos képű emberek nagyon vendégszeretőnek mutatkoztak, ami abban nyilvánult meg, hogy koncert előtt és után bőséggel itatták a zenekar tagjait az aktuális helyi pálinkával.
Sokat szenvedett, kérdezte szomorú képet vágva V.
Nem sokat, de nagyon erősen. Egészen eltorzította az arcát a betegség. De halálában valahogy megszépült, újra olyan volt, mint kislány korában, szipogta Ördög néni. De nekem most sajnos mennem kell, törölte meg az orrát a mutatóujjával. Itt vannak a kislány holmijai, mutatott egy kopott kamu-Adidas táskára a kanapé előtt, és úgy pattant fel, mint akit vereshangya csípett meg. Jó legyél, szántott végig ujjaival a lány szöghaján, ám a lány rá se nézett. Kifelé menet, az előszobában még hangosan szellentett egyet, de az udvarias házigazda úgy tett, mintha nem hallotta volna.
V. gyorsan összedobott egy szalámis szendvicset a lánynak, figyelte kifejezéstelen arcán a rágóizmokat, majd a régi cselédszobába vezette és rácsukta az ajtót. Hamarosan egészen megfeledkezett róla. Végre újra alkothatott, vagyis szabadon kínlódhatott a dalbeli lány megvilágosodásával a refrénben. Eszébe jutott néhány vidéki nőcske és vérforraló nyári kaland, és bosszúsággal töltötte el, hogy a rátörő emlékek elterelik a figyelmét az alkotásról. Vajon hány gyereke élhet még titokban, ismeretlen, eldugott falvakban? Éjjel kettő is volt már, mire a keverőpulttól a hálószobáig vonszolta magát, ruhástul az ágyra, majd sötét, álomtalan álomba zuhant.
Amióta magányos volt, közel negyed évszázada, gyakran riadt fel kisebb-nagyobb, megmagyarázhatatlan neszekre, különösen nyáron, amikor résnyire nyitva hagyta az udvarra néző erkély ajtaját. Bizonyos estéken ezek a hangok, függetlenül az időjárás jelenségeitől, felerősödtek és megsokszorozódtak, mintha a tárgyak önálló életre keltek volna, vagy mintha szellemek tobzódnának a lakásban.
Ezúttal kilincs roppant, ajtózsanér nyikordult, lépések halk reccsenései a parkettán közeledtek az ágya felé. Még a halvány léghuzamot is érezte az arcán, és valami különös, eddig ismeretlen illatot. V. nem akart felébredni, technikásan visszabillent az álom és ébrenlét közötti vékony mezsgyén, de csak éppen annyira, hogy bár félig az álom védőburkában, de azért érzékelje a jelenségeket.
A hátához simuló selyem hálóing meleg borzongással töltötte el, mert eszébe juttatta az édesanyját. Pontosan olyan érzés volt, mint amikor gyerekkorában hozzásimult. Éppen úgy érezte a hegyes mellbimbók és a lágy emlők érintését. Aztán gyengéd, vékony ujjak billegtek végig lassan a hasán, egyre lejjebb, hallatszott a szőr sercegése, ágyékán hullám rezdült. V. nem akart felébredni, de önkéntelenül is behúzta a hasát. Keserűmandula, nyögött fel kéjesen, és azt képzelte, hogy csak álmodja az egészet.
Másnap reggel, a konyhában kerülték egymás tekintetét. Mégis, amikor letette a lány elé, az asztalra a narancsdzsúszt és a vajas pirítóst, halvány mosolyt látott átsuhanni az arcán. V. reggeli közben szavakat vagdosott ki az aznapi újságból. A kivágott papírszeletkéket egy kupacba söpörte a konyhaasztalon, és a megcsonkított újságot kidobta a szemetesbe. Aztán a spájzból kartondobozt hozott elő, letépte a tetejét és egyenként felragasztotta rá a szavakat. Ma kirándulunk, dőlt hátra végül elégedetten.
Otthonától nem messze néhány egybefüggő domb magasodott, mely nagyképűen Hármashatár-hegynek neveztette magát. V. nem kapcsolt be zenét a kocsiban, hanem a szöveg nélküli refrént dúdolgatta egymás után többször, miközben ujjaival a kormányon dobolt. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a lány halkan, bátortalanul elkezdte vele dúdolni a dallamot. V. magában elmosolyodott, de úgy csinált, mintha nem vette volna észre.
Ahogy a Bécsi útról a Hármashatár-hegyre vezető meredek útra kanyarodtak, a panelházakat luxusnyaralók, kastélynak is beillő családi házak váltották fel. Később, a szerpentineket szegélyező épületek között és egy-egy beépítetlen útszakaszon megejtő panoráma tárult a szemük elé. V. egy lehajtónál letért a műútról és az erdő felé vette az irányt. Zötykölődött az öreg Skoda, porzott a kereke a buckás földúton. V. az erdő szélén kiszállt a kocsiból és intett a lánynak, hogy gyalog mennek tovább. Követték a piros turistajelzést, amíg egy kisebb szurdokhoz nem értek, melynek mélyén patak csordogált. Itt letértek a jelzett ösvényről, és addig mentek tovább, míg az egyre keskenyedő, nehezen járható csapás bokrokkal sűrűn benőtt csalitosba váltott. Az autóban hagytam valamit, kapott hirtelen a fejéhez V., vissza kell mennem érte, várj meg itt. A lány ekkor szorosan megölelte, mire V. egész testén jóleső borzongás futott végig. Keserűmandula, suttogta, aztán gyors léptekkel elindult a kocsija irányába.
Soha életében nem érezte a keserűmandula illatát, így az emlékeivel nem azonosíthatta, valamiért mégis biztos volt benne, hogy a lánynak keserűmandula illata volt. Olyan volt az egész, mintha még mindig egy álomban volna. Egy pillanat alatt beugrott az illatról a refrén. Mire a kocsihoz ért, fejben már kész volt vele.
A csomagtartóból kivette az újságszavakkal teleragasztott kartonpapírt és az út mellett, szemmagasságban egy fára ragasztotta. Közben rájött, hogy otthon hagyta a mobilját, ezért végig a refrént dúdolgatta, immár a kész szöveggel, hogy hazáig el ne felejtse.
Annyira belelkesült, hogy észre sem vette, nagy sebességgel száguld a szembejövő sávban.
