Egyik nap van élet. Egy ember például, egészsége ép, nem is idős, betegséget nem ismer. Minden, amint szokott, ahogy mindig is lesz. Napról napra halad, teszi a dolgát. Csak az előtte álló életről álmodik. És ekkor az történik, hogy halál van. Az emberből feltör egy kis sóhaj, összeroskad székében, és az már a halál. A váratlan hirtelenség gondolatnyi időt nem hagy, esélyt sem ad a tudatnak, hogy szót találjon, ami megnyugtatná. Semmi más nem marad számunkra, csak a halál, saját halandóságunk elemi ténye. Hosszú betegség után a halált fogadhatjuk beletörődéssel. Még a baleseti halálért is kárhoztathatjuk a sorsot. De hogy egy ember minden látható ok nélkül meghaljon, hogy egy ember pusztán azért haljon meg, mert ember, ez olyan közel visz minket az élet és halál közti láthatatlan határhoz, hogy már azt sem tudjuk, melyik oldalán állunk. Az élet halál lesz, és utólag úgy tűnik, a halál mindig is uralta az életet. Figyelmeztetés nélküli halál. Mondhatjuk: az élet megáll. És megállhat bármelyik pillanatban.
Apám halálhírét három héttel ezelőtt kaptam. Vasárnap reggel volt, épp a konyhában készítettem reggelit kisfiamnak, Danielnek. Feleségem az emeleten, ágyban, még pár óra alvással kényeztette magát meleg takarók alatt. Vidéki tél: a csend világa, égő fa füstje, fehérség. Gondolataim egyre az előző éjjel írt szövegem körül jártak, már vártam a délutánt, amikor visszatérhetek a munkához. Ekkor csörgött a telefon. Rögtön tudtam, baj van. Senki nem telefonál vasárnap reggel nyolckor, ha a hír várhat. A halaszthatatlan hír pedig csakis rossz hír lehet.
Egyetlen felemelő gondolatot sem voltam képes kicsikarni magamból.
Még be sem pakoltuk bőröndjeinket a New Jerseybe vezető háromórás kocsiúthoz, amikor már pontosan tudtam, írnom kell apámról. Nem volt tervem, nem körvonalazódott, hogy ez pontosan mit is jelent. Arra sem emlékszem, hogy elhatározom magam. Ott volt, bizonyosságként, kötelességként, ami attól a pillanattól foglalkoztatott, amikor elért a hír. Azt gondoltam: apám elment. Ha nem cselekszem azonnal, vele együtt egész élete eltűnik.
Most, mindössze három hét távolából már látszik, különös volt a reakcióm. Mindig azt hittem, hogy a halál majd megdermeszt, lebénít a gyász. Ám amikor bekövetkezett, egyetlen könnyet sem ejtettem, nem éreztem, hogy a világ darabjaira hullana körülöttem. Furcsamód, bár halála hirtelen jött, meglepően felkészülten fogadtam. Más dolog zavart, olyasmi, aminek nincs köze sem a halálhoz, sem ahhoz, ahogy reagáltam: rá kellett döbbennem, hogy apám egyáltalán semmilyen nyomot nem hagyott maga után.
Nem volt felesége, nem volt családja, senki, aki számított volna rá, senki, akinek életére hatással lett volna apám hiánya. Okozott talán némi döbbenetet elszórt baráti körében, akiket ugyanúgy felrázott a hirtelen halál gondolata, ahogy barátjuk elvesztése is. Mindezt rövidke gyász követte, azután semmi. A legvégén mintha soha nem is létezett volna.
Már a halála előtt sem volt jelen, a hozzá közel állók régen megtanulták hiányát elfogadni, úgy kezelni, mint lényének alapvető velejáróját. Most, hogy elment, a világ számára nem okozott gondot feldolgozni, hogy örökre távozott. Életének természete készítette fel őket a halálára – elvárt halál volt valamiképp –, ha és amikor felidézték emlékét, inkább csak homályosan, leginkább homályosan.
Hiányzott belőle a szenvedély bármi iránt, legyen az tárgy, valaki személy vagy eszme, s mert nem volt olyan helyzet, amelynek nyíltan kitette volna magát, távol maradt az élettől, kerülte, hogy belemerüljön az események sodrába. Evett, munkába járt, voltak barátai, teniszezett: de jelen sosem volt. A kifejezés legmélyebb, lényegi értelmében volt láthatatlan ember. Láthatatlan mások számára, és minden valószínűség szerint önmaga előtt is. Amíg élt, egyre csak kerestem, próbáltam rátalálni az apára, aki ott sem volt, és most, hogy meghalt, azt éreztem, tovább kell folytatnom a kutatást. A halál nem változtatott semmin. Egyetlen különbség volt: kifutottam az időből.
Tizenöt éven át egyedül élt. Állhatatos, átláthatatlan módon, mintha immunis volna a világra. Mintha el sem foglalná a tér egy darabját, pusztán egy ember alakú, áthatolhatatlan tömb volna a térben. A világ lepattant róla, belecsapódva darabjaira szakadt, néha rátapadt, de el sosem ért hozzá. Tizenöt éven át járta kísértetként azt a hatalmas házat, amelyben végül meghalt.
Egy rövid ideig családként éltünk ebben a házban – apám, anyám, a húgom meg én. Miután a szüleim elváltak, mindannyian szétszóródtunk: anyám új életet kezdett, én egyetemre mentem, a húgom egészen addig anyámmal maradt, amíg ő is tovább nem tanult. Csak apám nem költözött el. Talán, mert a válóperes egyezségben volt egy záradék, miszerint anyám jogosult az ingatlan egy részére, és annak értékesítése esetén igényt tart az eladási ár felére (így hát apám vonakodott megválni a háztól), talán, mert titokban nem volt hajlandó változtatni az életvitelén (ezzel is üzenve a külvilágnak, milyen jól kezeli a válás következményeit), vagy merő passzivitásból, érzelmi levertség okozta bénultságból, nem tudni, mindenesetre ott maradt, élt tovább egyedül egy akkora házban, amiben hatan-heten is ellakhattak volna.
Tekintélyt parancsoló hely volt: ódon, masszív, Tudor stílusú épület, ólmozott ablaküvegekkel, palatetővel, terem méretű szobákkal. Szüleim számára komoly előrelépést jelentett, amikor gyarapodó vagyonuk szimbólumaként megvásárolták. Ez volt a város legjobb környéke, s bár nem volt otthonosnak mondható ház (gyerekek számára semmiképp), tiszteletre méltó külleme ellensúlyozta halotti komorságát. Annak tükrében, hogy apám egész hátralévő életét ott tölti majd, ironikus, hogy eleinte mennyire ellenezte az odaköltözést. Folyamatosan panaszkodott az árra (visszatérő téma), aztán, amikor végül beadta a derekát, nem győzött morgolódni. Azért persze készpénzzel fizetett. Egy összegben. Semmi jelzálog vagy részletfizetés. 1959-et írtunk, jól ment neki az üzlet.
Apámnak mindig a napi rutin volt az első, már kora reggel munkába indult, egész nap keményen dolgozott, és amikor hazaért (azokon a napokon, amikor nem maradt bent későig), szundított egy rövidet vacsora előtt. Az új otthonunkban eltöltött első héten – ekkor még be sem költöztünk teljesen – egy alkalommal különös hibát vétett. Ahelyett, hogy munka után az új házhoz vezetett volna, egyenesen a régihez hajtott, ahogy évek óta mindig, leparkolt a feljáróra, bement a hátsó ajtón, fel a lépcsőn a hálószobához, az ágyra feküdt és elaludt. Nagyjából egy órát pihent így. Mondani sem kell, hogy amikor a ház új asszonya hazaért, és egy idegen férfit talált az ágyában fekve, volt nagy meglepetés. Ám Aranyhajjal ellentétben apám nem pattant fel, hogy menekülőre fogja. A félreértést aztán sikerült tisztázni, és mindenki jót derült az egészen. Még ma is felnevetek, ha eszembe jut. Bár igazából szánalmasnak tartom a történteket. Az egy dolog, hogy valaki tévedésből a régi házához vezet, de hogy bent ne tűnjön fel neki, hogy minden megváltozott, az már teljesen más lapra tartozik. Agyunk még kimerült, zavart állapotában is képes a tisztán állati érzékelésre, tudatja a testtel, hogy épp hol van. Már-már eszméletlennek kell lenni ahhoz, hogy ne lásd, vagy legalább ne érezd, hogy a környezeted teljesen megváltozott. „A szokás”, mondja Beckett egyik szereplője, „nagy élettelenítő”. Ha az értelem már a tárgyi valósággal is elveszítette kapcsolatát, ugyan mire lenne képes az érzelmek világában?
Az utolsó tizenöt évben szinte semmin nem változtatott a házban. Nem vett új bútorokat, nem vált meg a régiektől. A falak ugyanolyan színűek maradtak, a fazekak, serpenyők ugyanazok voltak, még anyám ruháit sem dobta ki – bepakolta mindet egy szekrénybe a padláson. Egyszerűen már csak az épület méreteinek köszönhetően sem kellett döntenie a benne lévő dolgokról. Nem arról volt szó, hogy görcsösen a múltba kapaszkodott, és szándékosan igyekezett volna múzeummá alakítani a házat. Éppen ellenkezőleg, láthatóan tisztában sem volt azzal, mit tesz. Saját nemtörődömségének rabja volt, egyáltalán nem az emlékeké, és bár ezek között a falak között élte le hátralevő éveit, mindvégig idegenként tette. Ahogy teltek az esztendők, egyre kevesebb időt töltött otthon. Étkezni szinte minden napszakban éttermekbe ment, úgy szervezte társasági életét, hogy esténként mindig legyen valami elfoglaltsága, leginkább csak aludni járt haza. Egyszer, pár évvel ezelőtt megemlítettem neki, hogy mennyit hoztam össze írásból és fordításokból abban az évben (jövedelemnek alig nevezhető alamizsna volt, de jóval több, mint amennyit valaha kerestem), amin remekül szórakozott és csak annyit jegyzett meg, hogy étteremre többet költ ennyi idő alatt. A lényeg, hogy az életében lakóhelye nem vált bázissá, egy volt csupán nyughatatlan, eloldódott létezésének számtalan átmeneti megállója közül, a középpont teljes hiánya pedig azt eredményezte, hogy turista maradt saját életében. Sohasem érezted, hogy meg tudnád mondani, hol van.
Akárhogy is, a ház fontosnak tűnt a szememben, mivel elhanyagolt állapota apám bezárult lelkivilágára rímelt, öntudatlan viselkedésének konkrét képzetei vetültek ki benne. A ház apám életének metaforája lett, belső világának pontos, valósághű leképeződése. Mert bár igyekezett rendben tartani és nagyjából megőrizni eredeti állagát, fokozatosan és elkerülhetetlenül vált a bomlás martalékává. Apám hiába volt rendszerető és tett vissza mindent a helyére, nem vigyázott a holmijára, semmit nem takarított le. Különösen a használaton kívüli szobákban lévő bútorokat lepte be a por a hanyagság árulkodó jeleiként. A konyhai tűzhelyre menthetetlenül, vastagon ráégett a mocskos zsír, a konyhaszekrényben évek óta csomagszámra állt a zsizsikes liszt, lejárt szavatosságú keksz, megkövesedett zacskós cukor, a beszáradt kupakú szörpösüvegek. Ha főzött magának, azon nyomban, lankadatlan szorgalommal mosogatta el a koszos edényeket, azaz inkább csak mosogatószer nélkül leöblítette, így aztán minden egyes csészére és csészealjra, valamennyi tányérra kivétel nélkül, ragacsos zsírréteg tapadt. Minden ilyen volt a házban: az örökké behúzott függönyök annyira kikoptak, hogy a legóvatosabb mozdulatra felfeslettek, mindenhol mennyezeti beázástól foltos bútorok, a kazán alig fűtött, a zuhanyzóban nem folyt a víz. Már belépni is lehangoló volt ebbe a rozzant épületbe. Azt hihette az ember, egy vak házában jár.
Hegyi Pál fordítása
