Kezdem azt hinni, hogy a magyar szakik titkos képzéseken a következő munkafolyamatokat sajátítják el: „odamegyek, hümmögök, nem csinálok semmit, elkérem a pénzt, elmegyek”. Én így járok szinte mindenkivel, aki idén január óta a kis falusi ligetemben megfordul különböző szakmunkák kivitelezésére. Azóta lényegében csak egyetlen munkát sikerült határidőre befejezni, ez a víznek az ő bekötése volt kicsiny ligetembe, ami cuzammen 730 ezer (!) forintba került, pedig az elején letették a nagyesküt, hogy félmilliónál nem lesz több.
Egyéb munkaterületeken a koreográfia a következő.
Röpke negyedóráig tartó internetes keresés után találok tíz-tizenöt remekül hangzó hirdetést, amelyek mindegyike gyors, precíz, megbízható munkát ígér. Napokig tartó telefonálgatások után sikerül találni egy szakit, aki megígéri, hogy két hét múlva esetleg (!) meg tudja nézni a helyszínt, de magát a munkát esetleg (!) csak másfél hónap múlva tudja beütemezni. Az ember ilyenkor arra gondol, hogy aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli, szóval megállapodik a szakival.
Két hét múlva telefonálok. A szaki sajnos nem tud jönni, csak a következő héten, majd egyeztessünk akkor. Rendben, a következő héten bizakodva hívom – nem veszi fel. Hívom még egyszer, nem veszi fel. Hívom másnap, nem veszi fel. Negyednapra az ember a reményét elveszíti, de azért felhívja a szakit, aki ezúttal felveszi. Angyalok szárnysuhogásának örömteli hangja az, ami ilyenkor a szobát betölti. A szaki azt mondja, hogy csak három hét múlva ér rá, hogy a munkaterületet megnézze. Angyalok csalódottan elhúznak, az ember pedig üvöltene, ugyanis éppen arról a munkafolyamatról van szó, ami miatt az össszes többi munka áll.
A három hét olyan gyorsan elrepül, mint fentebb az említett angyalok, s lőn, történik csoda: őkegyelmessége, a szaki időpontot ad. Jövő kedd, reggel 9 óra. Égi harsonák zengenek.
Reggel 8-kor már a kicsiny falum kicsiny ligetében vagyok, jó korán indulok Pestről, nehogy a szakit lekéssem. Aggódnom azonban fölösleges, mert őkegyelmessége 9-kor még sehol. Fél 10-kor sehol. 10-kor sehol. Aggódva telefonálok, hogy nem esett-e valami baja, mire közli, hogy semmi probléma, már úton van, félóra, és már ott is lesz. Égi harsonák elnémulnak.
Több mint másfél órás késéssel a szaki megérkezik, és hümmögni kezd. Hm, hm, nem így képzelte a munkaterületet, mondja. De hát küldtem róla fotót, válaszolom, mivel éppen ön kérte, hogy küldjek fotót. Hm, hm, de a fotón nem látszott ez meg az meg amaz. Tovább nézeget, tovább hümmög. Hm, hm, mondja, ez keményebb dió lesz, mint gondolta. De hát részletesen elmagyaráztam a telefonban, válaszolom. Mire hümmög. Hm, hm, hm, de azt nem említette, hogy ez meg az meg amaz útban lesz. Hm, hm, hm, most mi legyen, néz rám kérdőn. Nem én vagyok a szakember, felelem, mire azt válaszolja: ezt még át kell gondolnom.
„Kurva anyád” – gondolom, mire beviszi a kegyelemdöfést: a kiszállási díj 21 ezer forint lesz,
ha kér számlát, akkor 27 ezer, készpénzben kérem, viszlát.