A német államnak kedvező ítélet született a napokban egy amerikai szövetségi bíróságon folytatott perben, amelynek tétje a Guelph-kincs néven ismert, csaknem 300 millió dollárra becsült középkori relikviagyűjtemény sorsa volt. A főleg aranyból, ékkövekkel kirakott keresztekből és ereklyetartókból, valamint egyéb egyházművészeti alkotásokból álló gyűjteményt, a Braunschweigek hagyatékát, a berlini Dekoratív Művészetek Múzeumában őrzik, de odakerülésének jogszerűségét másfél évtizede vitatják a hajdani eladók leszármazottai. A XI.századtól nyomon követhető történet legsötétebb részlete a 30-as évek Németországában íródott. Az érintettek, ahogy az mára szinte megszokottá vált, jogi útvesztőkben bolyonganak, és úgy tűnik, csak távolodik az esély, hogy érdemi döntés szülessen.
Kényszer alatt adta el 1935-ben egy német zsidó műkereskedők alkotta konzorcium a Guelph-kincseket a porosz államnak, vagy a világgazdasági válság okolható amiatt, hogy becsült értékének töredékét kapták meg az elvárt összegnek – ez lenne az érdemi kérdés, amelynek eldöntéséért pereskednek 2008-óta a kereskedők leszármazottai, akik persze az értékek visszaszerzésében, de legalább is valamiféle kárpótlásban reménykednek. A Guelph-kincs (Welfenschatz) története a XI. századtól íródik, a feljegyzések szerint az értékek egyes darabjait 1030-ban a Guelph ház tagja, Braunschweig grófnéja az egyháznak ajándékozta. 1671-ben a kollekció visszakerült Johann Friedrich herceghez, aki a hannoveri Schlosskircheben helyezte el, hogy azután a napóleoni háborúk elől a tulajdonosok Angliába menekítsék az addigra számos tárggyal bővült becses gyűjteményt, amelynek 1861-től ismét Hannover adott otthont. A pénzszűkébe került Ernst-August von Braunschweig-Lüneburg 1928-ban megpróbálta eladni a kincs 82 darabját, de nem ment egykönnyen, miután igen magas árat szabott meg. Végül 1929. október 5-én, alig három héttel a Fekete Péntek, a világgazdasági válság kezdete előtt sikerült nyélbe ütni az üzletet, tekintélyes frankfurti műkereskedők konzorciuma - név szerint Julius Falk Goldschmidt, Isaak Rosenbaum és társa Saemy Rosenberg, valamint Zacharias Max Hackenbroch - 7,5 millió birodalmi márkát fizetett ki számára. A kereskedők negyven kiállítást szerveztek a továbbértékesítés érdekében 1930-31-ben, de végül csak 38 tárgyat sikerült eladniuk, a vevők többsége amerikai volt, magánszemélyek, múzeumok, összesen alig 2,7 millió német birodalmi márkát tett ki a bevétel.
1935-ben azután a megmaradt, egy amszterdami bankszéfben őrzött 44 tárgy is gazdára lelt, de akkor már más idők jártak Németországban. A porosz államot, a tulajdonképpen Hermann Göringet képviselő Dresdner Bank vezetésével folytatott üzleti tárgyalások során a felek finoman szólva sem voltak egyforma helyzetben. Az alku egyoldalú volt, az ár pedig a várt 7,5 millió helyett 4,25 millió lett. „ Az új világban tett vándorlás után a kincs visszatért a német hazába, köszönjük a porosz államnak a kulturálisan tudatos anyagi támogatását” – írta maga Göring a szerzeményt bemutató kiállítás katalógusának előszavában. A II. világháborút egy sóbányában vészelték át a kincsek, majd amerikai kézbe kerültek, akik annak rendje módja szerint visszaadták Hesse tartománynak a leletet, amely 1957-ben a Porosz Kulturális Örökség Alapítvány tulajdonába került.
Két unoka, a zsidó kereskedők leszármazottai, a brit Alan Philip és az amerikai Gerald Stiebel 2015 februárjában nyújtotta be keresetét a német állam és a kulturális örökséget gondozó alapítvány ellen egy amerikai bíróságon, miután hat év alatt nem sikerült egyezségre jutni Németországban a kincsek 44 darabjának ügyében, amelyeket felmenőik 1935-ben, szerintük kényszerhelyzetben, áron alul, 4,25 millió birodalmi márkáért adtak el a porosz államnak. Az alperesek, a német állam, és a múzeumokat felügyelő kulturális alapítvány - ahogy az már szinte rutinná vált hasonló esetekben - nem a tényeket vitatták, hanem egyszerűen a külföldi szuverén immunitást biztosító törvényre (Foreign Immunity Act) hivatkozva kérték a kereset elutasítását. A tengerentúli bíróság ugyanis csak kivételes súlyos jogsértés, erőszakos tulajdonszerzés, kisajátítás népirtás esetében ítélkezhet a szuverén állam felett. Miután a felperesek felmenői német állampolgárok voltak, így Németországban kell, és lehet jogorvoslatot keresniük - szóltak az érvek. Hogy mennyi reménnyel, azt jelzi, hogy 2014-ben a német választott bíróság úgy ítélte meg, a tárgyak maradhatnak a berlini múzeumban, 1935-ös értékesítésük a jog szempontjából nem kifogásolható. A német restituciós ügyek szakértő kezelésére hivatott Limbach Bizottság szerint a zsidó műkereskedők 1935-ben nem kényszer alatt cselekedtek, nem voltak üldözöttek, semmi nem bizonyítja, hogy bevételeik szabad felhasználását korlátozták volna, a nyomott árat a gazdasági világválság magyarázza.
Nem volt egyszerű dolga egy zsidónak a 30-as évek Németországában, különösen akkor ha olyan értékekkel kereskedtek, amelyek a hatalom számára is érdekesek voltak. Amúgy a tengerentúlon folytatódó jogi eljárás többféle ítéletet hozott, hol az alperes, hol a felperes javára, tavaly az ügyet alsóbb szinte utalták vissza, hogy megvitassák az örökösök által felhozott újabb érvet, miszerint rokonaik valójában nem voltak német állampolgárok az 1935-ös adásvétel időpontjában. A négy műtárgykereskedő közül kettő ugyanis Hollandiába menekült, így eleve elvesztették német állampolgárságukat, míg az otthonmaradókat megfosztották jogaiktól a nácik. Az amerikai bíró, Colleen Kollar-Kotelly szerint azonban az örökösök nem támasztották alá elég bizonyítékkal az állampolgárság elvesztését az eladás idején. Azt mondta, az ügyvédek korábban kizárólag azzal érveltek, hogy az érintetteket üldözték, és azt egyáltalán nem hangsúlyozták, hogy a kereskedők nem voltak német állampolgárok. ,,Zavarba ejtő a megközelítés, és annak felhánytorgatása, hogy ügyfeleim nem álltak elő az állampolgárság elvesztésével, de talán köztudott, a náci politika szerint egyetlen zsidót sem tekintettek németnek" - kommentált a felperesek ügyvédje, az amerikai Nicholas M. O’Donnell, kijelentve, szinte bizonyosan fellebbeznek az ítélet ellen.
Türelemjáték
Számos per folyik az Egyesült Államokban, a kifosztott európai családok megtapasztalva a hazai bíróságokat, inkább bíznak az ottani jogrendszerben azzal együtt is, hogy a magánszemélyek idegen államok elleni keresetének befogadását csak kivételes, például a bizonyított erőszakos kisajátítás esetében engedik meg a helyi törvények. A jogi eljárások évtizedekig húzódnak már azt megelőzően, hogy egyáltalán rátérnének az érdemi tárgyalásra. A Herzog örökség esetében 13 esztendős pereskedés után tavaly mondta ki a bíróság, befogadják a pert, igaz a magyar állam ismét fellebbezett, az ügyre rálátók szerint kevés eséllyel. Egy másik közelmúltbeli hasonló eset, a Cassirer családé,17 év után jutottak el odáig, hogy kimondták az ítészek, a kaliforniai bíróság dönthet arról, milyen jogot kell alkalmazni a spanyol állam, illetve a madridi Thyssen-Bornemisza múzeum ellen indított restituciós perükben, amelynek tétje egy Pissarro festmény.
