Kevés olyan éles tekintetű államférfink van, mint Szijjártó Péter: „világossá vált, hogy az esztendő végére a kormány elvesztette a kontrollt az országban zajló folyamatok felett. Ezt az is mutatta, hogy a nagykereskedelmi árcsökkentés ellenére nő az áram ára, és a sztrájkok miatt kialakult helyzet kezelésére is képtelennek bizonyult a kormány.”
Hibátlan, leszámítva, hogy a NER csodacsatára mindezt 2008-ban mondta, ellenzékből, amikor a Gaskó István vezette vasutasok a sokadik gördülő sztrájkjukra készültek, nem mellesleg a jelenlegi 13 százalékoshoz képest fele akkora, 6,1 százalékos infláció mellett.
Igaz, Szijjártónak volt időtlenebb, általános megállapítása is, miszerint »a sztrájk alkotmányos jog, és nyilván senki nem feltételezi, hogy az alkalmazottak jókedvükben sztrájkolnának!«
Természetesen a Fidesz pillanatig sem gondolta komolyan, mindezt, Orbánról már akkor hírlett, hogy a szakszervezeteket rühellő, thacheri neoliberális államvezetés lelkes híve. A vezér szeme előtt a „munkaalapú állam” víziója lebegett: a munkásfizetések alacsonyan tartásával és a munkavállalói jogok megnyirbálásával a külföldi, elsősorban német nagytőkének teremtsenek ideális feltételeket, majd az így kialakuló magas foglalkoztatottság közepette a munkásság sem akarja majd annyira elveszíteni a láncaikat.
Lőn: 2010 után Orbán hamar módosította a sztrájktörvényt a szakszervezeteket szétszalámizta, a szakszervezeti vezető ősbölényeket vadaskertbe terelte.
A magyar társadalom zöme pedig megkönnyebbüléssel fogadta, hogy nincs félévente valamilyen sztrájk. Jellemző mód a ma vonattal ingázó melósok is csak annak örültek, hogy most hétfőn is időben munkába értek. A szolidaritás hiánya nem az ő hibájuk. Ahogy a Fidesz is csak a magyar baloldal évtizedes önleépítését használta ki.
A rendszerváltozás után az egykori reformkommunistákból kialakult magyar baloldal képviselői ugyanis megtagadták a saját, kommunista múltjukat, majd 1994-ben szövetséget kötöttek az akkor még politikailag létező, antikommunizmusból érkező liberálisokkal - azaz az immáron magát mindinkább macskakörmök közé szorító „baloldal” egyszerre lett a munkásság és a nagytőke képviselője.
Ez az ideológiai meghasonlás nyílegyenesen elvezetett olyan nyálkás jelenetekhez mint amikor a szakszervezettől egy Orbánnal lépten-nyomon bratyizó Gaskó István, a „baloldali” kormányzat nevében egy Kóka János nevű milliárdos tárgyalt valami kocsmaasztalnál a vasutasokról.
A nagytőke szálláscsinálójává lett, meghasonlott baloldallal szemben óriási szavazótömbök választották a kádári múltra sokkal jobban emlékeztető orbáni "munkaalapú államot."
Azonban mára kiderülőben van, ez is csak szemfényvesztés, hogy Orbán munkást és munkaadót hivatásrendbe összegyúró, trikolóros nosztalgiafasizmusa is inkább fasiszta mint posztkádári: a rendszer válság idején tanáron-melóson spórol, ám százmilliárdokat költ propagandára, fegyverre, cégbirodalmának továbbépítésére.
A nép most vagy elfogadja ezt és felkészül a kényszerlandolásra. Vagy fütyül a NER szabályaira, megtanul újra küzdeni áldozatot vállalni és szolidárisnak lenni. Megtanulja, hogy azokban bízzon, akik nem behódolni akarnak a rendszernek, hanem ellenállni.