Bár nem szeretem a nagy megmondásokat, de az biztos, hogy a Velencei Filmfesztivál megmentője idén az olasz Luca Guadagnino. Persze, ő inkább nemzetek feletti alkotó, hiszen Tilda Swintonnal készített négy filmje (The Protagonists, Szerelmes lettem, Vakító napfényben és a Sóhajok) valóban átível a látatlan, ám sokak által fontosnak tartott határokon és a Timothée Chalamet-t a világnak felfedező Szólíts a nevemen után immár a szuperligás alkotónak számít. Aki, nem mellesleg igencsak szeret klasszikus műfajokat újragondolni a saját szájíze szerint. Ne kerteljünk, hiszen ez tudható volt, hogy a versenyben bemutatott Bones and All egy igazi guadagninós kannibálfilm. Ám még akkor is, ha ezzel a tudással ül be az ember, a főcím előtt egy nem túl durva (egyáltalán nem a vér a fontos a műben) jelenet miatt majdnem kiugrottam a moziszékből.
A főszereplő Maren Yearly-nek (Taylor Russell), aki még tini, menekülnie kell az apjával. Aztán egyszer csak ő is magára hagyja egy kazettával, amelyen elmondja, hogy milyen szörnyűséges volt egy húsevő szülőjének lenni, akinek az első áldozata a dajkája, akinek elharapta a nyakát. Amennyiben Maren többet akar tudni a múltjáról, érdemes felkutatnia az anyját (Chloe Sevingny), ezért útnak indul. Az egyik kisvárosban egy sajátos figura Sully (Mark Rylance) közelíti meg, aki már tapasztalt ragadozó és nagyon sok mindent megmutat neki, ami a túléléshez szükséges. Ám a lány mégsem marad az idősebb férfival, inkább a fiatalabb kannibál, Lee (Timothée Chalemet) társaságát keresi, akivel romantikus viszonyt is kialakít. A kritikák egy része a fllmet korunk vámpírfilmjeihez hasonlították, melyben két fiatal felnőtté válik és közben melodrámáznak, de ez szerintem igen dagályos gondolat, mivel Guadagnino valóban az erkölcsi kérdéseket taglalja leginkább: jelesül, hogy kit lehet megölni és megenni, és kit nem – kinek milyen erős a gyomra és a lelkiismerete. Persze, ahogy a rendezőhöz illik és minimális elvárás is vele szemben, hogy a színészek szenzációsak. Taylor Russell újabb nagy meglepetés, Timothy Chalamet csodálatos hódító, de amit a vászon Mark Rylance művel, az szavakkal szinte nem visszaadható. Maradjunk annyiban, hogy minden egyes perce, dialógusa őrület – újabb nagy mondás: minden idők egyik legjobb mozgóképes gonosza. És efelől nincsenek kétségeim.
Amikor a Svindler kapcsán nyilatkozott lapunknak Paul Schrader már beszélt a nem mindennapi szerelmes filmjéről, mellyel a veterán rendező bizonyította, hogy nagyon is tud még filmet készíteni. Noha a Master Gardener-t versenyen kívül mutatták be –érthetetlen – a Velencében futó művel az élvonalához tartozik. A címszereplő, Narvel Roth (Joel Edgerton) egy az Egyesült Államok déli részén található farmon dolgozik főkertészként. A birtok tulajdonosa, Mrs: Haverhill (Sigourney Weaver) olyan, mintha csak a konföderáció óta ülne a házában. Narvel régen egészen más ember volt, de már maga mögött hagyta immár a múltat. Egy nap Mrs. Haverhill megkéri, hogy vegye gondozásba rákban elhunyt húgának a lányát, Mayát (Quintessa Swindell), aki szemmel láthatóan számos problémával küzd. A főkertész elkezdi oktatni a mesterségére, Schrader pedig nagy örömmel filmezi a virágokat és rájön, hogy a világ harmóniáját a növények garantálják. Mivel romantikus filmről van szó, nagyjából ki lehet találni, hogy mi fog történni, de azt olyan mívesen tálalják, hogy abszolút frissen hat. Ami mindemellett biztos lesz. hogy Schrader, aki amúgy nagy provokátor, nem csak dicsérő szavakat fog kapni hazájában, hiszen ebben a műben egy korábban rasszista, ám a bűneiért talán túl sokat is vezeklő fehér férfit tesz meg protagonistának, aki aztán olyan jutalomban részesül, hogy az csak a mesékben lehetséges.
Alberto Barbera: könyörögni kell
A fesztiválszervezés legnagyobb része a könyörgés – jelentette ki Alberto Berbera, a Velencei Filmfesztivál igazgatója az efféle rendezvények jövőjét taglaló panelbeszélgetésen. Pontosabban fogalmazva, könyörgések soráról van szó: először azért kell, hogy a sztárok igent mondjanak, aztán azért, hogy minél tovább maradjanak, aztán pedig, hogy hajlandóak legyenek interjúkat adni. Szavai szerint utóbbi a legnehezebb, mivel az alkotók többsége nem szeret politikáról beszélni, és a PR szakmai képviselői paranoiásak, mert úgy érzik: az interjú és egyéb nyilvános helyzeteket nehéz számukra kontrollálni, így az ügyfeleiket igyekeznek elterelni a nyilvánosság elől. Hogy ez mennyire igaz, kiderült a Timothée Chalamet-vel készülő interjú felvételekor, ahol jelen volt egy moderátor, aki nem megfelelő kérdés esetén „katapultált” volna engem, a moderátort pedig a színész ügynöke, amikor nem látta őt elég hatásosnak.
