Dániában egy 120 éves világítótornyot költöztettek 80 méterrel beljebb az egyre pusztuló partvonaltól, míg Portugáliában egy 122 kilométeres partszakaszon fontolgatják az épületek lebontását a hatóságok. Az észak-walesi Fairbourne faluhoz hasonlóan a francia nyaralóváros, Lacanau is azt latolgatja, hogy a közösség egy részét a szárazföld belsejébe telepíti át. Ez a turizmust is komolyan visszavetheti, hiszen a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán mentén fekvő közkedvelt tengerparti üdülőhelyek vonzereje egyre csökkenhet a strandok zsugorodásával. A rendkívül népszerű, ugyanakkor veszélyeztetett strandok közé tartozik a szardíniai San Teodoro és a velencei lagúnában található Lignano Sabbiadoro, a görögországi Lefkada és Lesbos szigete és az Égei-tenger északkeleti része, valamint Saint-Tropez a Francia Riviérán, Santa Cruz Tenerifén és az Azori-szigetek egyes részei - írja Lehoczky Annamária éghajlatkutató, a Másfélfok.hu környezetvédelmi oldalon megjelent elemzésében. Bár a part menti erózió globális jelenség, Európa különösen ki van téve az ostromló hullámoknak, ugyanis ezen a kontinensen a legnagyobb a partvonalak aránya a teljes szárazföldi területhez viszonyítva. A legfrissebb Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) jelentése szerint Európa homokos partjainak már ma 27-40 százaléka folyamatosan pusztul a nem megfelelő üledékutánpótlás és túlzott beépítettség miatt, amire a klímaváltozás miatt egyre emelkedő tengerszint, erősödő viharok és vihardagályok ráerősítenek.
Ha azonban a klímaváltozás tovább fokozódik és a pesszimista (a jelenlegi kibocsátási trendeket folytatva reális) éghajlati forgatókönyv szerint a század végére elérjük a 4°C-os globális felmelegedést, akkor elveszíthetjük a világ homokos partjainak csaknem felét, Európában pedig búcsút inthetünk a homokos strandok ötödének, a partvonalak körülbelül 100 méterrel visszahúzódhatnak az Európai Bizottság Közös Kutatóközpontjának tanulmánya szerint.
Euró-milliárdok is hullámsírba kerülhetnek
A gazdasági fejlődés és a virágzó tengerparti turizmus Európa partvidékének egyre nagyobb arányú beépítését eredményezte az elmúlt öt évtizedben, így a magányos partok mára felkapott, drága ingatlanokká változtak. Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség szerint 0,5-1 billió euróra tehető az 500 méteres parti sávban levő gazdasági vagyon az EU-ban. A várható társadalmi-gazdasági fejlődés irányától függően Európában a tengerparti elöntések miatti éves (közvetlen) károk a jelenlegi 1,3 milliárd euróról 13-39 milliárd euróra emelkedhetnek 2050-re 2–2,5°C-os globális felmelegedést feltételezve, míg a század végére ez már 93-960 milliárd euróra rúghat 2,5–4,4°C-os felmelegedés mellett.
A károk nemcsak gazdasági értelemben mérhetők, de kulturális örökségünk, a helyi közösségek is veszélyben vannak. A Földközi-tenger alacsonyan fekvő partvidékein található 49 UNESCO világörökségi helyszín (például a ciprusi Paphos, az olasz Siracusa, a máltai Valletta) közül már ma 37-et fenyeget egy nagyáradás, és 42-t a parti erózió. A század végére az árvízkockázat 50 százalékkal, az eróziós kockázat pedig 13 százalékkal nőhet átlagosan a régióban. Velence és az azt körülölelő lagúna különösen kitett ezekkel szemben. A történelmi belváros mindössze 55 centiméterre van a jelenlegi átlagtengerszint felett, ezért dagály idején még a kisebb vihardagályok is áradásokat okoznak. 2003-ban a város egy árvízvédelmi rendszer építésébe fogott, amit 2020 októberében kellett bevetni először. Szükség esetén egy mobil sorompórendszerrel (Mose) lehet lezárni a lagúna beömlőnyílásait, miközben normál körülmények között ezek a tengerfenéken fekszenek, így biztosítva a zavartalan hajóforgalmat és a víz átkeveredését a lagúna és a tenger között. Bár az árvízvédelmi rendszer sokat jelent, de ennél szélesebb körű alkalmazkodási stratégiára lesz szükség, ha a legpesszimistább forgatókönyvek válnak valóra. Az egyre emelkedő tengerszint miatt ugyanis egyre többször kell majd lezárni a sorompókat – akár 6-10 hónapra is –, ami korlátozná a hajóforgalmat és a lagúna ökoszisztémájának sérüléséhez vezethet.
Az északkelet-angliai Yorkshire-parton évente átlagosan négy méter válik a tenger martalékává, de van olyan szakasz, ahol 10 méter tűnt el kilenc hónap alatt. Jelenleg mintegy 20 házat fenyeget a leomlás. Happisburgh-ben a tengerparti út egy része és 35 lakóház vált semmissé az elmúlt években, és a következő 30 évben a XIV. századi templomuk, Kelet-Anglia legrégebbi működő világítótornya és mintegy 600 otthon tűnhet el. A Kelet-Angliai Egyetem friss tanulmánya szerint 2050-re a tengerszint emelkedése (nagyjából 35 cm) következtében körülbelül 200 ezer tengerparti ingatlan lesz veszélyben Angliában.
Megoldások, kellemetlen döntéssekkel
Alapvetően kétfajta alkalmazkodási lehetőség van: maradni és megerősíteni a partokat vagy elköltözni és áttelepíteni az összes fontos part menti infrastruktúrát és tevékenységet. Mindkét opció számos pozitív és negatív társadalmi-gazdasági-környezeti hozadékkal jár, és a végső döntést komolyan befolyásolják az adott közösség erőforrásai. Ezért már most vannak olyan esetek, ahol támogatás hiányában nincs más választás, mint hagyni, hogy a tenger tegye a dolgát. Viszont bizonyos infrastruktúra elemeket (például part menti nukleáris erőművek) lehetetlen elköltöztetni, ami tovább növeli a kockázatokat. Számos térség már megkezdte az alkalmazkodási intézkedések kidolgozását és – sokszor igen költséges – végrehajtását. Ilyen például a parti védőrendszerek – mint falak és gátak – kiépítése, az úthálózat újragondolása, valamint a tengerparti természetes ökoszisztémák – mint mangroveerdők, sós mocsarak és korallok – védelme és megerősítése.
A kelet-angliai Bacton gázterminál védelmére bepumpált egymillió tonna homok mindössze 15-20 évig tart. A hollandok, akik évszázadok óta küzdenek a tengerrel, évente mintegy 12 millió köbméter homokkal töltik fel partjaikat, hogy lépést tartsanak azzal, amit a természet elmos. Ráadásul ezek a helyi mérnöki megoldások gyakran csak áthelyezik a problémát máshova, a nem megfelelően létesített védőfalak pedig hamis biztonságérzetet kelthetnek és akár kárt okozhatnak a helyi ökoszisztémában is.
A dél-angliai Portsmouth partjainál egy több kilométeres tengeri védőfalat építenek, amely sziklás parti fajok számára is lakható lesz. A skóciai Edinburgh városa pedig azt tervezi, hogy a tenger és az újonnan felhúzott épületek között egy parkos „puffer-zónát” létesít: ezzel teret hagy a természetes élővilágnak, ami tompítani képes a hatásokat, és elfogadja, hogy az erózió némi területet követel majd.
