;

háború;halálozások;COVID-19;

- Törő István versei

"akik életet veszni hagytak, / a földi jóból zsebbe raktak"

Bánatos, piciny madárka

Rekviem a Covid vírusban elhunytakért

Bánatos, piciny madárka,

aki párját már nem találja,

keresget fészket, erős ágat,

melyen a lélek is hintázhat,

a test immár fekszik kiterítve,

leállt a műszer, pihenni küldte,

mézillattal telt forró tájba,

vagy folyót fagyasztott jégszikrája –

nem válogatott, csak tizedelt,

ellopott tüdőt, kizsigerelt,

ráolvasás és imádság alatt,

csupán a szánalom szaladt,

mit tettek hallgató felelősök,

melyet nyilvánosság sem őrzött?

kódolt beszédjük maguknak írták,

ne tudhassa meg senki a titkát

hallgatásuknak, mit összezártak,

ne lássa arcát haló anyjának –

bánatos, piciny madárka,

lázban elégett személyi száma,

nem menthette meg gép, sem ember,

gyilkolt e láthatatlan fegyver,

kedves hangja sem ébreszthetett,

mely sötétségben is fényt keresett,

angyal sem tudott a rém ellen,

a küzdő elhitte verhetetlen?!

futamot járt meg, célra tartott,

zenész, sportoló is lehanyatlott…

rózsaligetben apró kövek,

mind-mind egy távozót jelölnek,

folyó ágai simogatják,

békítő hangjukat, ha susogják

az emlékezők, és akik jönnek,

vérző szívükkel meggyötörtek,

akik életet veszni hagytak,

a földi jóból zsebbe raktak,

hogy hallgatják a harang hangját,

hogy dicsérik az élet anyját?

bánatos, piciny madárka,

ki hittél a szabadulásba’,

a mostoha, de tiszta ének,

kottáját szívedben keresgéled,

eltörölni éveket lehet,

sajnálat hullik életük felett,

akiket akkor megtapsoltak,

szenvedést enyhítő angyalok voltak…

bánatos, piciny madárka,

akit megtalált mégis a párja,

gyerekek, unokák, jó barátok,

emlékezet útján, akik jártok,

legyen időtök fejet hajtani,

ily korból, s kórból kimaradni!

Mi maradhat?

Sorolnak ők, táskával gyerekkel,
hazájuk hagyják, szeretett földet,
házat, melyben világuk felnőtt,
most szemlélik őket, a száműzöttek,

palackos víz, csomagolt szendvics,
adomány, segítő szánalom,
a lehajtott fej miről mereng?
életet üldöző árnyakon

túllép- e a szorító szeretet?
összefogva kicsit és nagyot,
tárgyakat bámulni, mi maradt?
szülők, állatok, amiket otthagyott –

a városokat rakéták szántják,
feltörve búzaföld, pályaudvar,
bújócskáznak éjjel a csillagok,
pince, alagút óvó bunker,

ha elhullanak a férfiak,
ha letarol mindent a gépezet,
mi maradhat a sötétség ellen,
ki értelmet szállít, és fényt vezet?!

2052 nyarán járunk az aszály sújtotta, halálos szárazviharok ostromolta magyar Alföldön, ahol a már rég kiszáradt Tisza medrét csak tájékozódásra használják a szinte városállamokká szigetelődő települések lakói. A sivatagos táj a betyárok uralma alatt áll. Az orosz–kínai kiberháború, a szabad költözési jog elvétele, a vízfejadagok szigorú bevezetése utáni időkben járunk Lőrinczy Judit regényében, ahol egy kettős gyilkosság ügyében folyik nyomozás – miközben a klímaváltozás következményeként ősi létformák szabadulnak el a Földön, köztük a sírjából feltámadó Attila hun király. Az utolsó tanú szerzőjével beszélgetve a klímaszorongásról és társadalmi szegregációról éppúgy szót ejtettünk, mint az alföldi emberek lelkületéről vagy a betyárromantikáról.