Buszt már vezettem haza – bár nem én ültem a vezető helyén, csupán szóban navigáltam a sofőrt a számára ismeretlen útvonalon –, vonatot azonban eddig még nem; talán majd ezután. Igaz, egyszer már majdnem: szóltam a kalauznak, hogy rossz vágányra fordultunk Érdnél, ő pedig értesítette a bakiról a vonatvezetőt.
Amennyiben az ember közösségi közlekedéssel jár hosszabb ideig, ezek az élmények hozzátartoznak a praxishoz. Ám ha jobban belegondolunk, a buszos eset „csak” megmagyarázhatatlan (hogy kerül egy sofőr olyan viszonylatra, ahol még nem járt?), a vonatos viszont szó szerint életveszélyes. Ahogy az lehetett az Ezüstpart expressz keddi eltévedése is. Ezek ráadásul nem egyszerű ügyek, hiszen a vonatvezető kezében nincs kormány: ő csak úgy tud elbolyongani, ha sok ember összehangolt hibája rávezeti egy olyan vágányra, ahol semmi keresnivalója, és ahol éppen ezért bármikor érkezhet valaki az ellenkező irányból.
A vasúti híreket – érintettség és érdeklődés okán is – kiemelten figyelem. Az a benyomásom, hogy mostanában megszaporodtak az anomáliákról szóló híradások (nyilván maguk az anomáliák is, a sajtóba csak ezek töredéke jut el). A MÁV kifejezetten rossz passzban van, és az a része, amely nem közvetlenül az EU-támogatásokból működik, meglehetősen szerényen muzsikál. Vannak új szerelvények némelyik vonalon, de a szolgáltatás színvonala – mármint az, amit emberek csinálnak; ami szervezés, munka, intelligencia, emberség; amit az alkalmazottak nyújtanak nekünk a pénzünkért – semmit nem javult az elmúlt évtizedben.
Ezt kényszerűen elfogadjuk. Egyrészt nem tehetünk mást, másrészt az egészségügyben meg az oktatásban sem lázadunk ellene, miért pont a vasúton tennénk? Az életünk veszélyeztetése viszont nem fér bele: vizsgálják ki alaposan, a felelősöket keressék meg és vegyék elő, és legfőképpen tegyenek ellene.