A nagy magyar klasszikus favicc jutott az eszembe a nyár nagy slágerének pozícionált akció-komédia, A gyilkos járattal kapcsolatban: a „Minek nevezzelek?” – leves, azaz meghatározhatatlan eredetű és összetételű leves, amelyet nehéz, sőt lehetetlen név szerint azonosítani. Jelesül, hogy David Leitch rendezése – vagy még inkább a „legújabb Brad Pitt film” – leginkább egy zavarba ejtő mozgóképes elegy, mintsem könnyed szórakozás, ne adj Isten valami egészen eredeti, parafrázisokkal teli újra értelmezése a B-kategórás műfajoknak. Így történhet meg, hogy ahány kritika, annyi közelítési lehetőség: van, aki egy elveszett Tarantino filmet lát az egészben, van, aki Jackie Chan utánérzést látott bele a vásznon pergő képsorokba.
Előbbit például sokkal inkább el tudom fogadni, hiszen a központi hősnek pozícionált Bard Pitt immár a nagy Quentin egyik kedvenc színésze, nem is véletlenül. Pitt magában hordozza a múlt századi macsó farmerreklám férfiasságát és a modern, azóta megöregedett csibész báját. Mindemellett elképesztően kvalitásos színésszé érett, akiben megvan a régi idők filmcsillag varázsa: azzal, ahogy például vonul a vásznon és szövegel, már egyfajta történet. Szó, ami szó, jó őt nézni. A másik tarantinói merítés lehet a japán akciófilmek iránti rajongás, hiszen ennek kézzelfogható bizonyítékát adta a Kill Bill-ben, különösen Sonny Chiba műveihez visszanyúlva. Akiről, a világ nagy része nem tudna már ma, ha a nagy Quentin erről nem gondoskodott volna. A gyilkos járat pedig, akárhogy is szuggeráljuk, egy Sonny Chiba film kissé nyugatias modorral tálalva. A Jackie Chan és a kínai kung-fu filmek vonalát belelátni a műbe tévútnak gondolom, bár annyit el lehet ismerni, hogy a neves kaszkadőr-színész (mostanában kínai popsztár) humorral fűszerezte az akció zsáner elemeit.
Persze, lehet mondani, hogy utólag – számos kritika után – lehet okosnak lenni, de megpróbálom én is hozzátenni a magamét a bírálatok és elemzések meta univerzumához. Mert én szentül meggyőződve úgy érzem, hogy David Leitch rendezésére a legnagyobb hatással sokkal inkább Guy Ritchie jobban sikerült munkái voltak, mintsem a Tarantino univerzum. A karakterek, a vágási technika, az önismétlésből építkező humor fragmentumok (például a Thomas a gőzmozdony animációs sorozat dramaturgiai szempontól meghatározó parafrázisként való használata) sokkal inkább idézik A Ravasz, az Agy és a két füstölgő puskacső vagy a Blöff című filmek atmoszféráját és stílusát. És lám, A gyilkos járatban sokkal inkább hasonlít Pitt a blöffben alakított karakteréhez, mintsem a Volt egyszer egy... Hollywood elképesztően cool figurájához. De ha már Ritchie, akkor például a Mandarin ( Aaron Taylor-Johnson) nevű gengszter egy az egyben a Charlie Hunnam alakította Ray az Úriemberekből.
A nagy kérdés, hogy ennyi helyről összelopkodott film képes-e önállóan működni és elsődleges funkciójaként szórakoztatni? Tehetséges rendező kezében mindenképpen, azonban David Leitch számára most ez most kifejezetten nem jött össze. Az újragondolt, kissé elemelt eklektika most nemhogy kultikus művet nem eredményezett, hanem egy kifejezetten nehezen szerethető mozgókép halmazt hozott. Leitch pályafutásában talán az Atomszőke volt eddig a legkiemelkedőbb, hiszen azon tényleg lehetett jóízűen szórakozni, amikor Charlize Theron villanyrezsóval ver agyon katonákat. A gyilkos járat esetében már a hosszúra és különösen modorosra nyújtott expozíciójában arra várunk, hogy érjen már végre véget.
Ha valaki érdekfeszítő vonatos filmet szeretne nézni, vannak ajánlataim: első körben Alfred Hitchcock 1951-es thrillere, az Idegenek a vonaton (ebben legalább van értelmezhető gonosz Robert Walker zseniális alakításában). A második pedig a Vonat Busanba: Zombi expressz – ez a 2016-os koreai film hozza azt az érzést, hogy valóban lehet izgulni azon, mi lesz, ha egyszer majd megáll a vonat.
A gyilkos járat
Bemutatja az Intercom
