- Generációkon át öröklődik a szegénység, az Orbán-kormányok pedig még erősítik is ezt a jelenséget

A Gyermekjogi Civil Koalíció friss figyelemfelhívó kiadványa szerint az elmúlt 15 évben csökkent a szegénységi küszöb alatt élő 17 év alatti gyerekek száma, de ezen belül a súlyos szegénységben élők aránya ugrásszerűen emelkedik. Milyen következményei vannak a gyerekekre nézve, ha egy család folyamatosan nagyon alacsony jövedelemből tengődik?

A legsúlyosabb következmény, hogy generációkon keresztül öröklődik a szegénység, megismétlik a szüleik életútját, ők is szegény családot alkotnak majd. A szociálisan egyáltalán nem érzékeny kormányunk lépései miatt ez a jelenség erősödik. Az Orbán-kormányok szegényeket diszkrimináló szemléletében a leszakadók saját hibájukból vannak rossz helyzetben és most is az a jó válasz az energiaárak emelkedésére, ha jobban fizető állást keresnek magunknak.

Meg lehet mondani, hány gyerek él mélyszegénységben ma Magyarországon?

Nem vállalkozom rá, hogy pontos számot mondjak, de az biztos, hogy nagyjából hárommillió ember él a szegénységi küszöb alatt vagy annak határán. Ebből következik, hogy a legrosszabb körülmények között élő gyerekek száma is nagyon magas.

A pandémia mennyit rontott a legszegényebbek helyzetén?

Kemény helyzetet eredményezett. Mondok egy példát: állami gondozásba vett gyerekeket nevelő családok arról számoltak be, hogy a jövedelmük 60 százalékát ételrendelésre költötték a járvány legrosszabb heteiben. A maradék 40 százalék a rezsit sem fedezte. Gondoljanak bele, ma nem egy, hanem három átok sújtja a lakosságot: az energiaárak megugrása, az aszály, és az élelmiszerek drágulása, valamint a kata szigorítás, ami miatt a legszegényebbekkel foglalkozó szakemberek helyzete romlott jelentősen.

Ezek miatt megszűnt még a korábbi minimális biztonságérzet is?

Igen. Korábban még a legszegényebbek is fel tudtak állítani valamilyen stratégiát, hogy hogyan tudnak megélni egyik hétről, vagy napról a másikra, most azonban ugyanannyi bevétel mellett minden sokkal többe kerül. Nincs jobb helyzetben a teljes szociális szektor és benne a gyermekvédelem intézményhálózata sem, de az itt dolgozók sem kapnak semmilyen kedvezményt vagy kompenzációt az energiaárakra. Ha kicsit tovább lépünk, látjuk a szörnyű híreket, hogy iskolák térjenek át fatüzelésre. Én abban reménykedem, hogy csak átmeneti lépésként duplázta meg a kormány a hit- és erkölcstan oktatásra fordított milliárdokat, s ugyanilyen gyorsan át is tudja majd csoportosítani a szükséges pénzt az intézmények fűtésére.

A legszegényebb családok energetikai szempontból a legrosszabb minőségű lakásokban laknak, a napokban mégis olyan hírek jelentek meg, hogy a kártyás villanyórákat nem lehet kedvezményes lakossági tarifával feltölteni. Van magyarázat ezekre a lépésekre?

Nagyon remélem, hogy ez álhírnek bizonyul, vagy ha nem, akkor is gyorsan korrigálja majd a kormány. Most azonban biztosnak látszik, hogy a gyermekek jobb ellátáshoz való joga sérülni fog bármivel fűtik is fel a házat. Az pedig törvénytelen, ha egy gyereket anyagi okok miatt emelnek ki a családból, mégis ez történik a gondozásba vett gyerekek egyharmadával, ráadásul gyakran egyik lakhatási szegénységből kerülnek a másikba. A nevelőszülők kétharmada például kistelepüléseken él, ahol egyébként is fával fűtenek, ami szintén megdrágult, tehát kiszámíthatatlan, hogy mi lesz velük télen. Bajban vannak a lakásotthonok vagy bentlakásos intézmények is, sehol nincs meg az új rezsitarifák fedezete. Hozzáteszem, a gyermekvédelmi rendszer terhei akkor is nőnek, ha nem emelik ki a gyereket, mert ha nem tudnak enyhíteni a család anyagi terhein, akkor a szegénység mellett hamarosan megjelennek más veszélyeztető tényezők is. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy már nem az szerepel a gyámhivatali beutalóban, hogy nincs fűtés, nincs villany a lakásban, hanem az, hogy Jancsika nem jár rendesen iskolába, vagy apuka elissza az amúgy is minimális jövedelmet.

Vagy megjelenik az erőszak?

Igen, sokszor az is. De ez a rémes helyzet nem alakult volna ki, ha a megelőzésben sikeresebbek vagyunk, és ez morálisan elfogadhatatlan. Ha pedig a gyerek ugyanolyan mostoha ellátási körülmények közé kerül egy lakásotthonban vagy nevelőszülőknél, mint otthon – márpedig ez különösen most előfordul, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy ez rendszerabúzus, amikor maga az állam a bántalmazó, vagy az állam nevében eljáró egyház, netán civil szervezet. Átvállalják a nevelési feladatot a családtól, de ha nem tudnak jobb körülményeket kínálni sem a személyre szóló ellátásban, sem a tárgyi feltételekben, akkor maga a rendszer a bántalmazó.

Ha a családok nem tudják kifizetni a rezsit, a megemelt élelmiszer árakat, akkor nagyon gyorsan kilakoltathatják őket. Mit kellene ez ellen tenni a kormánynak?

Minimálisan kilakoltatási moratóriumot kellene hirdetnie, de a szolgáltatóknak is el kell gondolkodni azon, hogy milyen megoldásokkal lehet kezelni, ha tömegek lesznek képtelenek kifizetni az áram vagy gázdíjakat. Gyerekeket elvileg nem lehet utcára tenni, és ezekből az állami rendszerekből csak úgy eshetnek ki, ha máshol találnak nekik elhelyezést, csakhogy nincsenek tartalékok, üres férőhelyek. Az állami gondozásban részesülő 23 ezer gyerek és fiatal felnőtt 75 százaléka nevelőcsaládokban él, de sajnos az anyagi és erkölcsi megbecsülés hiányában nem nő tovább a számuk, pedig ez lenne a kívánatos. Tehát nem lehet tudni, mi lesz a megoldás.

Milyen arányban van arra példa, hogy ha egy gyereket egyszer anyagi okok miatt kiemeltek a családjából, később visszakerül oda?

Ez nagyon ritkán történik meg, mert ahhoz javulni kell a család körülményeinek, például a lakhatási helyzetnek, anyagiakban ismét alkalmassá kell válni a gyermeknevelésre. Az viszont gyakori, hogy ha egyszer sikerül is hazavinni a gyereket, fél vagy egy év múlva ismét visszakerül a szakellátásba, vagyis valamilyen intézményes formába. A kormányzati lépések: a rezsi megemelése, az elengedett élelmiszer infláció miatt reális veszély, hogy sokkal több gyereknek lenne szüksége állami gondoskodásra, de jelenleg alig van szabad férőhely, s az sem biztos, hogy a család közelében. A legjobb megoldás természetesen az lenne, ha a család a megelőzéshez kapna segítséget, hogy ne legyen szükség a gyerek kiemelésére, de ha ez nem ment kevésbé nehéz időszakokban, most mitől sikerülne jobban?

Megdöbbentő, de a magyar települések egyharmadában, több mint 900 helyen vannak szegénytelepek, sokszor több is, évtizedek óta nem csökken a számuk. Az itt élő gyerekek helyzete kilátástalan?

Ezek a telepek a városok fejlődésével párhuzamosan újratermelődnek, ahogy halad a városrehabilitáció, úgy szorulnak ki a városi gettókból vidékre a szegény családok. Ez a folyamat elindult a 90-es években, csak akkor még kaptak annyi pénzt a kiköltözésért, amennyiért meg tudtak venni egy rossz állapotú házat a főváros környékén, ma már azonban az ország legtávolabbi pontjain is csak nehezen. Így aztán a Budapestről kiköltöző szegények közül sokan barátok vagy rokonok közvetítésével Szabolcsban kötnek ki. Ez nem az a fajta egészséges mobilitás, ami a munkahelyek elérése miatt történik.

Ha valahogy megoldják a lakhatásukat, még akkor sem biztosított a megfelelő minőségű étkezésük és oktatásuk. Szintén friss hír, hogy van óvoda, ahol egy szakképzett óvónő dolgozik öt közmunkás mellett. Ez nem fejlesztés, csak gyerekmegőrzés. Erre rendezkedjünk be?

Ezek hosszú távú folyamatok, amelyek azonban garantáltan visszaütnek. A megfelelő étkezés nagyon fontos lenne, mert ha a gyerek hosszabb időn keresztül csak krumplit és tésztát eszik – márpedig a legszegényebb családokban ez történik -, akkor később lesz iskolaérett, lemarad az idegrendszeri fejlődésben, súlyos egészségi és mentális károsodást szenved. Amikor iskolák már nem valamilyen szakos tanárt keresnek, csak azt írják a pályázatba, hogy jöjjön valaki, aki egy kicsit is érdeklődik mondjuk a kémia iránt és van valamilyen más tantárgy oktatására jogosító papírja, az szakmailag az oktatás legalja. Ugyanez a helyzet, amikor nincs elég óvónő. A kormányhivatalok ellátási érdekből kiadják a működési engedélyt néhány hónapra, arra kötelezve az intézmények fenntartóit, az önkormányzatokat, egyházakat vagy magát az államot, hogy keressen szakembereket, de ha nem sikerül, megint meghosszabbítják a működést, hisz a bezárás még elfogadhatatlanabb helyzetet teremtene. Márpedig a felsőoktatási felvételi adatok alapján egyértelmű, hogy nem lesz több pedagógus a közeli jövőben.

Egy ilyen minden tekintetben egyre romló helyzetben érthető, hogy a közmunkások számát miért csökkenti tovább a kormány?

Azt mondják, már olyan sokan tudtak munkába állni az elsődleges munkaerőpiacon, hogy nincs szükség a közmunkára, pedig számtalan kutatás igazolja, hogy akinek nincs akkora jövedelme, hogy valami tartalékot tudjon gyűjteni, az nem tud mozdulni, ha három megyével távolabb munkát kínálnak neki. A lakhatási szegénységben élő családoktól ezt a mobilitást nem lehet elvárni, nekik helyben kell munkát találni, s ha az eddig nem volt, ezután sem lesz.

Ha most hirtelen energiatakarékossági programokat hirdetne az állam, mikor lenne érezhető javulás a legszegényebbek körülményeiben?

Az a baj, hogy már nagyon lepusztult helyzetből indulnak, ezekben a házakban ma az utcát fűtik és egy totálisan tönkrement valamit mindig sokkal többe kerül rendbe tenni, mint ha közben is költöttek volna rá. Ez igaz az ingatlanokra, vagy akár egy mosógépre is, de a legnehezebben helyrehozható károkat az emberek szenvedik el. Ettől azonban még igaz, ha most azonnal becsomagolnánk, körbe szigetelnénk ezeket a házakat, az látványos segítséget jelentene, de nem látok ilyen programokat, s így a családoknak és a gyerekeknek a megfelelő ellátáshoz fűződő joga, de mindenekelőtt az emberi méltóságuk sérül.