SÖRTÁRCÁK XLVII.
Alapvetés, hogy sörivó ember a gyermeke szeme láttára nem részegedik le és nem iszik meg két korsónál több sört. Na jó, háromnál többet semmiképpen, így hát az elmúlt két hétben, mióta a 9 éves leányka velem van, a sörből kevesebb fogyott ebben az országban. Nem állítom, hogy nagyon várnám a holnapi szomorú vasárnapot, amikor gyermekemet az ő anyjához a cívisváros lapos poklába visszaszállítom, de azért csak átfutott rajtam a gondolat, hogy nélküle mi lesz velem másnap.
Azaz hétfőn. Augusztus 8-án. Mit csinálok gyermeki jelenlét nélkül?
Először is elmegyek Törőcsik András temetésére, mert habár a sport sem mint játék, sem mint társadalmi jelenség nem érdekel, Törőcsik András még az én szememben is Valaki volt: gyermekkorom sápadtarcú indiánja, egy legyőzhető, de megtörhetetlen harcos, akinek az emlékére a temetése után sört fogok inni. Nem is egyedül, hanem Egressy Zoli barátommal, a temetésen ugyanis természetesen ő is ott lesz, elvégre ő focirajongó, sőt, ő még könyvet is írt arról a most meghalt harcosról, aki vélhetően a halálnak is megvetően hátat fordított, amikor a halál feléje közelített, méghozzá ugyanolyan flegma mozdulattal, ahogyan 1982-ben fordított hátat az egész világnak.
S hogy mi lesz ezután?
Sört fogok inni, egyedül, a Három Holló teraszán üldögélve, hiszen kánikula lesz, igazi beer-time, amikor jéghideg sört iszik az ember, immár a leánygyermek nélkül, a gyermeki jelenlét ugyanis, mint említettem a bevezetőben, meglehetősen visszafogja a fogyasztást.
Forró szél keringőzik majd a Duna felől, én a Gellért-hegyet fogom nézegetni, olykor kortyolok egyet, majd belepillantok az egyik könyvmentő szekérnél frissen vásárolt könyveimbe, amelyek meglehetősen nagyszerű olvasmányok. Hátradőlök, s belemélyedek az Ideológiáról, kultúráról című, a Kossuth Kiadó által 1966-ban kiadott kötetbe, amely a Francia Kommunista Párt Központi Bizottsága 1966. március 11-13 között megtartott, argenteuil-i ülésének anyagát tartalmazza a Cahiers de Communisme 1966. 5-6. száma alapján.
A cím és a tartalom ne riasszon el senkit, ez valóban kiváló olvasmány, mert szinte minden egyes oldala telis-tele van olyan gondolatzárványokkal, amelyek az idő fogságából már aligha szabadulnak ki. Ezen az ülésen a Francia Kommunista Párt Központi Bizottsága úgymond eszmei útmutatót kívánt nyújtani a kulturális jelenségek kommunista szempontok szerint való megközelítéséhez, ami ma már teljességgel elképzelhetetlen ugyebár… Pontosabban szólva a szellem bizonyos emberei ma felháborodva kérnék ki maguknak, ha pártideológusok akarnák megmondani nekik, hogy miképpen viszonyuljanak „eszmeileg” és „ideológiailag” a kultúrához. Tudom, hogy országunkban (sőt, hazánkban) vannak olyan törekvések mind a mérsékelt-, mind a szélsőjobboldalon, amelyek szívest örömest ideológiai támpontokat nyújtanának a szellem bizonyos emberei számára a magyar kultúra „helyes” megközelítése tárgyában, de maradjunk annyiban, hogy ezeket nekünk, higgadt sörivóknak annyira kell komolyan vennünk, mint azt a gyakorta elhangzó kijelentést, miszerint „kérünk még egy korsóval, és megyünk”.
A másik könyv, amit frissiben olvasok, Lukács György egyik tanulmánykötete, amely a Magyar irodalom, magyar kultúra címet viseli, és a Gondolat kiadásában jelent meg 1970-ben. A filozófus irodalomelméleti tanulmányainak gyűjteményes kötete ez, amely a Francia Kommunista Párt Központi Bizottsága argenteuil-i ülésének anyagához hasonlóan kiválóan alkalmas a magányos söriváshoz, a szemlélődő tűnődéshez, az elmélázáshoz két korsó sör között arról, hogy hol élünk egészen pontosan. Higgyék el nekem, hogy három-négy korsó sör után az ember fölteszi magának azt az adekvát kérdést, amely így hangzik: „hol vagyon én tulajdonképpen?”. Nem, nem az adott kocsma (jelen esetben a Három Holló) neve a megfejtés, hanem valami egészen más, földöntúli tartomány, amely a hétköznapi tekintetünktől távol esik, olyan messzeségben, ahová a varázsgombáktól betépett belső-ázsiai sámánokon kívül csak azok a személyek látnak el, akik túl vannak már az ötödik sörön. Na, jó, a hatodikon is.
A hatodik sör után az ember felnéz Lukács György könyvéből, feltekint az átellenben magasodó Gellért-hegyre, s elmélázik rajta, hogy a filozófus milyen elegánsan, okosan és visszafogottan volt képes ízekre szedni egy Illyés Gyulát. Kikérjük a hetedik sörünket, s egészen komolyan eltűnődünk rajta, hogy ebben az őrült világban csak olyan rendes irodalmi kritikákat volna érdemes publikálni, amilyen rendes irodalmi tanulmányokat Lukács György volt képes papírra vetni. Úgy értem, Lukács György fejében volt valami abból a rendből, amely rend ebből az őrült világból hiányzik. Ezt a rendet nevezhetjük már-már dogmatikus makacsságból fakadó eszmei meggyőződésnek is – de azt kell mondjam, hogy az ember mégis sírni tudna rajta, hogy hová lettek Magyarországon azok a gondolkodó elmék, akik már-már dogmatikus makacssággal ragaszkodnak az eszmei meggyőződésükhöz.
Ha szerencsénk van, a szomszéd asztalnál ülnek és isznak.
De erre nem sok az esély.
