Vakbélnapló 5.
„Hajnali negyed ötkor bármi lehetségesnek tűnik. Bármi.”
Stephen King
Még sosem vágytam ennyire egy pohár vízre. Emlékszem a szomjúság ízére, mikor gyerekként a falu szélén lévő hatalmas dombon - amit Ádámbikknek hívnak, talán utalva a település túloldalán magasodó tekintélyes hegyvonulat közismert nevére - órákig indiánost játszva, lombsátrakat építve, orgonabokor vastag ágából íjat hajlítva hirtelen tört ránk az érzés, hogy „menten szomjan halunk”, mert órák óta nem ittunk már. Ámde ilyenkor hazanyargaltunk kőhajításnyira a dombtól, ittunk két bögre jó hideg vizet, befaltunk gyorsan egy zsíros kenyeret, aztán ugyanúgy loholtunk vissza, nehogy kimaradjunk valamilyen fontos csatajelenetből, törzsi gyűlésből, a bodzabélből gyártott, csípős és savanyú békepipa elszívásából.
Vagy amikor nagyanyámat kellett elkísérni a „Csigába”, ami mifelénk az egyik szőlőterület neve. Ő itt kapált a tőkék mellé görnyedve, hogy aztán nagyapám rendre direkttermő fürtökből készült illatos, savanykás borral örvendeztesse meg magát. Gyalog jöttünk a hosszú úton, de a hűvös vízzel teli, színes műanyag drótokkal körbefont üvegdemizson a hátára kötött hatalmas vászonbatyuban volt, amit már csak akkor vett le, ha odaértünk az ültetvényt jelző szilvafák alá.
De ez most más. Ha akarnék, se tudnék egy pohár víz után nyúlni, hiába van a csap az ágyam mellett, ha úgy tetszik, karnyújtásnyira. Úgy számolom, legalább tizenhat órája nem ittam egy kortyot se, annyit engedélyeztek csak a műtét előtt, hogy vízzel átitatott gézdarabokkal nedvesíthettem be a számat.
Ihatok majd, de előbb pisiljek, hangzott az ukáz valamikor hajnali három óra körül, amikor az ügyeletes felém járt.
Mivel felkelni még nem tudtam, de megvesztem egy pohár vízért, valamilyen észszerű alkut kellett kötni.
Ágytál – mondta a nővér hűvösen. Ágytál… ismételtem meg magamban. Hát eljött ez a pillanat is, ez a sose volt, sose akart, bizarr, kellemetlen pillanat. „Itt van, amire vágytál, a világító ágytál” - ugrott be hirtelen gyerekkoromból a mondat, amit csúfondárosan mondtunk egymásnak, sose gondolva bele a valódi értelmébe, s nem tudva azt sem, hogy eredetije - „itt az ágytál, melyre vágytál” - Kosztolányi Dezső híres „csacsirímei" között szerepel.
Bámultam a csillagokat, fenekem alatt az ovális, kényelmetlen műanyag eszközzel. Ám az agyam gátat szabott. Nem küldött parancsot, sőt mintha egyenesen meg is tagadta volna azt. Nem engedett. - Nem pisilünk magunk alá, sőt egyáltalán nem pisilünk, ha ágyban fekszünk – ezt morzézták tiltakozva odafent a neuronok hosszú-hosszú perceken át.
Kikapcsolni őket nem volt egyszerű. Kellett hozzá a hajnal, s az ablak mellett mintegy megmentőként elsuhanó fecskemadár. Éles, vijjogó, sípoló hangjával – mintha fütyült volna, akárcsak hajdanán, hasonló szorult helyzetünkön segítve apánk – egyszer csak felülírta az észszerűséget, s hagyta a testnek, hogy tegye végre a dolgát.