A Medicina 2000 Járóbeteg Szakellátási Szövetségnek a Népszavában július 15-én megjelent felméréséből megtudhattuk, hogy egy betegnek átlagosan 30 napot kell várni arra, hogy az állami egészségbiztosítási rendszerben bejusson egy szakrendelésre. Bár ez az időtartam is elég hosszú, a helyzet véleményem szerint sokkal rosszabb. Ugyanis az esetek nagyobb részében a szakrendelésen való első megjelenés nem eredményez végleges diagnózist, hanem ahhoz további diagnosztikai vizsgálatokat (röntgen, ultrahang, labor, stb.) írnak elő, amelyek egy részének igénybevétele az állami rendszerben csak több hónapos várakozás után lehetséges. Ezért valós képet csak akkor kapnánk, ha a felmérés arra vonatkozna, hogy a szakrendelésre jelentkezéstől a diagnózis felállításáig mennyi időre van szükség. Mindezek dokumentálására álljon itt saját tapasztalatom.
Júniusban sérv gyanújával háziorvosi javaslatra mentem a sebészetre. Ott beutaltak ultrahang-vizsgálatra, mert nem tudtak egyértelmű diagnózist felállítani. Szűkebb pátriámban (amely az ország második leggazdagabbnak mondott települése) három éve ez még úgy történt, hogy ugyanabban a rendelőintézetben a beutalóval jelentkeztem a vizsgálatra, amelyet legfeljebb úgy egy órás várakozást követően elvégeztek. Azóta a rendelőintézetet – tíz éven belül másodszor – több milliárdért felújították, és arra jutottak, hogy az ultrahang-vizsgálatot „kiszervezik” egy olyan kft.-be, amelyik ugyanezt a szolgáltatást magánrendelés keretében is nyújtja.
A beutalón feltüntetett telefonszámon jelentkező hölgy félreérthetetlen hanghordozással közölte, hogy „szeptemberre fogok tudni időpontot adni”. Innen a történet úgy zajlott, mint Hofi közismert előadásában: „Tud úszni? Nem. És ha megfizetem?” Azaz ugyanott „fizetős” vizsgálatra kaptam júliusi időpontot. Ellenkező esetben a júniusi panaszomról szeptemberben derült volna ki, hogy voltaképpen van-e sérvem, vagy nincs! Ugyanebben a rendelőintézetben a vérvételre 3–4 hetet kell várni, év elején pedig nem adtak időpontot kardiológiai vizsgálatra azzal, hogy csak két hónapra rendelkeznek előjegyzési lehetőséggel, az pedig már betelt, próbálkozzak a jövő hónapban. Persze akinek ez nem felel meg, részesülhet a magánegészségügy áldásaiban.
Az ilyen és számtalan hasonló tapasztalat bizonyítja, hogy az állami egészségügy lepusztításának célja a betegek átterelése a magánegészségügybe (ezt hívják közgazdasági terminológiával indirekt piacbefolyásolásnak). Abba a magánegészségügybe, amely soha nem látott mértékben „hasít”. 2021-ben a magánegészségügyi vállalkozások átlagosan 45 százalékkal növelték bevételüket, az előző két év 22 és 20 százalékát követően. Ennek alapján ez a szektor toronymagasan a legnagyobb növekedést produkálja a gazdasági szereplők közül.
Könnyű belátni, hogy a folyamat öngerjesztő. A növekvő magánegészségügy egyre több orvost és szakdolgozót követel, akik természetesen nagyrészt az állami egészségügyből érkeznek, ami által ott csak még lepusztultabb állapot, még hosszabb várakozási idők keletkeznek. És ezen nem segít az állami egészségügy permanens átszervezése sem.
Abba azért érdemes belegondolni, hogy ezt az állapotot azok idézték elő, akik 2008-ban fellázították az országot a 300 forintos vizitdíj ellen, és habzó szájjal szidták Molnár Lajos akkori minisztert a több-biztosítós modell terve miatt, harcosan hangoztatva, hogy minden embert megillet az állami egészségügyben a legmagasabb színvonalú ellátás.
Mielőtt még a hatalom – szokásához híven – úgy állítaná be, hogy ez a cikk az állami egészségügyben tisztességgel helytállók ellen íródott, sietek leszögezni, hogy éppen ellenkezőleg. Ők minden tiszteletet és megbecsülést megérdemelnek, szemben azokkal, akik a jelenlegi helyzetben csak az üzleti lehetőséget látják.
Nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy kimondjuk, a magánegészségügy lesz a következő építőipar. A NER ott megszerzett extraprofitja – amelyre persze nem vonatkozik a nevében erre irányuló adó – befektetési lehetőséget keres. Sokkal több stadiont már nem lehet építeni, az autópályák ügyét 35 évre elrendezték. A legnagyobbak egy része (pl. Csányi, Hernádi, Wáberer) már beszállt. És még mindig ez a jobbik eset. Ugyanis az egészségügy beruházásigényes ágazat, az itt elköltött milliárdok valóságos értéket teremtenek, nem úgy, mint a miniszterfeleségek, exek és celebek hatvan-hetvenszázalékos nyereséget hozó reklám-, design- és rendezvényszervező „vállalkozásai”.
A kérdés csak az, hogy mi lesz azokkal a milliókkal, akik nem képesek kifizetni a magánegészségügy árait. Erre már régen megadta a választ Lázár János: ők annyit is érnek.