Eljő az idő (kezdte el magát az első mondat, és azzal akarta folytatni, hogy: amikor politikus soha többé nem mond fajvédő beszédet, vagy ha mond, akkor megébrednek a szájtáti népek a renyhe rajongásban, feltolják a Girardi-kalapot, és elküldik a bánatos kék égbe a felszólamlót, hiszen egyek volnánk mi, emberek, jók is, rosszak is, de mégiscsak egyek és oszthatatlanok, mert annyiszor kiderült már drága véreink árán, hogy az osztás nem vezet sehová, legfeljebb a soába), de aztán a korszakalkotó kaposvári Marat/Sade előadás egyik katartikus képe kéredzkedett be a pillanatba (rendezte: Ács János), Pogány Judit alakításáé, aki a girondista nemeskisasszony, Charlotte Corday szerepében énekli elcsukló hangon, hogy „Eljő az idő, midőn minden nép szép harmóniában él, s az összhang egybefűz”, aztán rákerestem a vonatkozó csodára, nálam ezt csak szebben lehet énekelni, és a felvételen szereplő előadás klasszisokkal szebb, néztem a Charlotte arcát mosó könnyeket, s hallgattam, hogy eljő az idő, amikor „Az erény lesz az úr, és az élen járó honfiak majd vigyáznak miránk, miránk”. Vigyáznak miránk. A francia forradalom nem túl elegánsan, de végül megágyazott a szabadság, egyenlőség és testvériség korának, de hogy ne érje szó a ház elejét, korrektül jelezte még, hogy az állhatatos szabadságpártiság szemvillanás alatt átcsaphat türanniába.
Hát ezt hozta elő az asszociáció Orbán Viktor tusnádfürdői bátorkodásából, ahogy egykori liberális, ám ma már csak a „magafajtájáért” ügyködő, kapaszkodóit vesztett, váratlanul valódi veszéllyel szembetalálkozó kormányfő megpróbálta értelmezni a kor kihívásait. Így sikerült. Kocsmai genderezése uszítássá, a fajok nemkívánatos keveredéséről szóló fejtegetése definitíve rasszizmussá fajult, és ha alig valószínű is, hogy koncentrációs táborok lesznek az illiberális kilengés végén, attól még iszonyatos szégyen egy hivatalban lévő kormányfőtől, hogy fajokban (értsd: rasszokban) képzeli el a jövőt, miközben a migráció már csak a klímakrízis nyomán is több komolyságot igényelne. De e helyt mégis Ungváry Krisztiánnal értünk egyet (444.hu), aki szerint még problémásabb, hogy Orbán hazug képet fest a Nyugatról (ejh, poszt-Nyugat, ha egyszer a büdös életben utolérhetnénk!), és fullba tolta (egyszerűsítés: tőlünk) a putyini propagandát. A Nyugat helyében szabadrúgáslövő mozdulattal helyeznénk körön kívülre az ilyen mérgezett kútfőket, és igen, ez Magyarország azonnali kiakolbólítását jelenti az unióból. Nem is értjük, ha ez esetleg megbotránkoztat bárkit: legyen következménye a populista puccsoknak. Ki szeretne együtt élni egy olyan messziről érkezett családtaggal, aki az asztalnál az arcodba mosolyog, de már a gangon lázít a koszt ellen, összeesküvésen dolgozik a befogadókkal szemben, és a házipénztárból kapott javakból nem a családot gyarapítja, hanem sportautót vesz és legalábbis hét ágra dubajozik. A miniszterelnököt a magyarok választották a maga útszéli módon komcsizó, libsiző, genderező, homofób, civilellenes „programjával” együtt, és mivel a főt nem lehet leválasztani az országról, az ország távozzon az unióból. És igen (Deutsch Tamás, a merő tévedésből uniós parlamenti képviselők kenyerét evő politikus videóban akadt ki a baloldal brüsszeli ármánykodásán), az uniós forrásokat is vissza kell tartani, mert a napnál világosabban kiderült, hogy a kuncsaft tényleg az, aminek látszik, nem véletlenül van harisnya a fején. Tessék megérteni: az unió valóban változtatásra érett, de ahogy a szimeringes autót se bontóba visszük javíttatni, úgy az unió reformját se szélsőjobboldali euroszkeptikusokra kellene bízni.
Ahogy a rezsicsökkentés elszelelt, úgy válik világossá a világ pénzét a választás megnyerésére költő államhatalom programja. Lázár János visszafejlesztési és kiruházási miniszter például (Bod Péter Ákos-interjú, Népszava), aki valószínűleg fogadáson nyerte el a bársonyszéket (menés után ménes, de ha megvered a Márki-gyereket hazai pályán, visszaülhetsz a kormányba, Janó), tényleg egészen különös tárcát kapott. Elvileg az építkezés volna a dolga, de a túlköltekező, forintgyengülésre játszó, és az inflációt jóval a háború előtt elindító gazdaságpolitika miatt csak a leépítkezés maradt neki. Mindegy fene, a ménesbirtok virul, a forintmilliárdok meg még így is be vannak kötve hozzá (ha nem is az istállóba), és a vagyonnyilatkozat műfajának inflációja miatt sosem tudjuk meg többé, mit aprít a tejbe, ahol átlagos NER-fiként naponta megfürdik.
A Hülye Járások (és még hülyébb vármegyék) Minisztériuma helyett, úgy tetszik, mifelénk a Hülye Minisztériumok Járnak mostanában, Navracsics Tibor se élete fényjátékára van ítélve. A területfejlesztésért és az uniós források elköltéséért (oximoron) felelős tárca nélküli tárcavezetőről se tudni, mivel üti el az idejét, merthogy uniós forrásokat égen-földön nem lát mostanában, az bizonyos. Bár a kormánytagokat és üzletfeleiket látogatva belebotolhat egy s másba: az anyag nem vész el, de az anyagot elvészik. Ez lesz az új mohácsi elvész.
