A sörös ember megválogatja, hogy kivel ül le sörözni, mármint: kettesben sörözni. A kettesben való sörözés ugyanis egészen más típusú létélmény, mint egy kocsmában nagyobb társaságban üldögélni, ezt minden gyakorlott sörivó tudja. A kettesben való sörözés az egymásra való, elmélyült és baráti odafigyelésről szól, kérdezz-felelek játék, s ilyenkor a szerepek folyamatosan fölcserélődnek, hiszen a kettesben való sörözés nem monológ, hanem párbeszéd, ráadásul minél többet iszunk, annál bátrabban kérdezünk, s annál bátrabban nyílunk meg a másik előtt.
Sok embert tudnék mondani az ismerőseim közül, akivel nem ülnék le kettesben sörözni, s jóval kevesebbet, akivel leülök, mert jó ember – s egy jó ember kisugárzása az egészségi állapotunkra kiváló hatással van. Ez utóbbi jó emberek közé tartozik a mellékelt képen látható fiatalember, Pető Péter, a 24.hu főszerkesztője, akit a kedves olvasóim közül bizonyára sokan és régen ismernek a sajtóból, hiszen egykor ő is a Népszabadság munkatársa volt, onnan az ismeretség, majd a később kialakult barátság.
Az ő példáján fogom szemléltetni, hogy szerintem milyen egy jó ember, mert ha valaki, akkor ő az.
Először is: nem gátlástalan karrierista; nem hajtja a minden áron való meggazdagodás vágya mások átverése, kihasználása, lehúzása révén; van benne empátia az embertársai iránt; újságíróként felelősséget érez a hazájáért; vezetőként pedig nem az a típus, aki felfelé nyal, lefelé pedig tapos, ő a beosztottait egyenrangú partnernek tekinti, s nemcsak a közvetlen főnökére mosolyog széles szájjal, hanem emberarcú az alája beosztottakkal is. Ez utóbbit én a Népszabadságnál akkor tapasztaltam meg, amikor Pető Péterből – rendkívül fiatalon, a harmincas évei legelején – főszerkesztő-helyettes lett. Nem szállt el magától, ezt tanúsíthatom sokakkal együtt. Nem gazsulált a főszerkesztőnek, nem hajbókolt a tulajdonosok előtt, s megadta a kellő tiszteletet minden egyes újságírónak a lapnál, mondom még egyszer, hogy értsék: ő nem az az ember, aki felfelé nyal, lefelé pedig tapos. Ráadásul Peti rendkívül tehetséges is: generációjának egyik legfelkészültebb és egyik legjobb tollú újságírója, aki egyúttal prózaíró, szeretettel ajánlom a Kalligramnál megjelent könyveit. S ha ennyi nem volna elég, még földik is vagyunk, ugyanis mindketten Heves megyéből származunk: ő hatvani, én pedig egri fiú vagyok, s egy ekkorka kis minyon-országban, mint a miénk, Hatvan és Eger szinte szomszédfalvak.
Petivel a minap természetesen a pesti Három Hollóban ültünk le pár órára sörözni, s habár sok-sok mindenről és sok-sok mindenkiről beszéltünk, én most önökkel csak a sörözéssel kapcsolatos beszélgetésfoszlányokból fogok idézni, merthogy a sörös emberek nemcsak isszák a sört, hanem beszélnek is róla, ezt minden gyakorlott sörivó tudja.
Tudják, hogy miképpen vezetett el Pető Péter útja a sörig? Nyilván nem, de szerencséjük van, mert én most elmondom önöknek, a Három Hollóban ugyanis erről is kifaggattam. A sör világába a futballpályán át vezetett az útja:
– Egykor futballbíró voltam világvégi ligákban, folyamatosan jártam az ország északi és észak-keleti megyéit, Hevest, Nógrádot, Borsodot, ahol az emberek vagy sört ittak, vagy „vadászt”. Nekem sem volt más választásom, szóval én ebből a két italból láttam életemben a legtöbbet.
Ha valaki nem tudná: a múlt század nyolcvanas-kilencvenes éveiben a kólával felöntött vörösbort hívták „vadásznak”, aminek a mai szlengben (ha jól tudom) „vébéká” a neve. Mivel Peti a saját bevallása szerint ma már „imádja a sört”, megkérdeztem tőle, hogy hogyan volt képes annak idején a „vadászt” meginni, amire született baloldali emberhez méltó választ adott:
– Ez hozzátartozott ahhoz a közösséghez: ha a közösség tagja voltál, akkor a „vadászt” megittad. Az ivás amúgy sem az alkohol minőségéről és a berúgásról szólt, hanem a közösségi együttlétről.
Mivel ez egy sörtárca, meg kell önökkel osztanom azt a lényeges információt, hogy habár a Három Hollóban Petivel pilseni típusú világos sört ittunk, ő a barna sörök nagy barátja – csakhogy. S ez egy lényeges csakhogy:
– Ha egy helyen csapolnak barna sört is, akkor hajlamos vagyok azt választani, csakhogy mivel Magyarországon kevesebben szeretik a barna sört, mint a világost, a csapra vert hordóban lévő barna sör frissessége mindig nagy kérdéseket vet föl. Emiatt nem gyakran barnázom, de nagyon odavagyok érte.
Hadd hívjam fel a figyelmüket az előbbi mondatban elhangzott „barnázom” szóra. Ezt még életemben nem hallottam, köszönet érte. Föltettem Petinek egy másik lényeges sörös kérdést is: a sörben az ízét szereti jobban, vagy a vele járó mámort? Vagy mindkettőt?
– Hazudhatnék, de nem fogok: mámorrajongó vagyok – válaszolta. – De az az igazság, hogy rohamtempóban öregszem, és a sörtől egyre rosszabbul alszom. Vagyis nem tudok sokat inni.
A „rohamtempóban” való öregedés a valóságban mindössze annyit tesz, hogy Peti még csak 38 éves lesz, méghozzá nemsokára: augusztus 9-én.
Ez a cikk az én születésnapi ajándékom neki. Isten éltessen, mon ami!
