Lebegünk keresztül az olajfaligeten, az utánozhatatlan illattengeren, ámulva lépdelünk el a római korból itt maradt diadalív mellett, amiből persze itt Provence-ban minden utcasarkon akad egy-kettő, hiszen a táj a nevét is onnan kapta, hogy római provincia volt egykoron, és egyszer csak egy árnyas út mélyén előtűnik az Asylum ódon épületegyüttese, amelyet annyira meg akartál nézni hét évvel ezelőtt. De hiába szeretted volna megismerni az egykori monostorból lett elmegyógyintézetet, ahol Van Gogh annak idején, ama bizonyos összeomlása után egy időre menedéket talált, a programunk kötött volt, a vezetőnk szigorú, nem térhettünk ki Avignon után Saint Rémy-be is. És most itt állok a bevezető út elején, szégyenkezve, hogy te már nem, én viszont mégis csak eljutottam ide, és próbálom bemagyarázni magamnak, hogy most a te szemeddel is látnom kell mindent. Az egyik épületrész múzeum, a másikban ma is működik az elmegyógyintézet. Az út két oldalán, mint az időbe belesétáló stációk sorakoznak Van Gogh kiállított festményei, köréjük varázsolva a képeken látható növényekhez nagyon hasonló, lélegző táj. Aztán bejutunk, először a kápolnába, majd a monostor kerengőjébe, végül fel az emeletre, Van Gogh egykori szobájába, amely pontosan olyan szépségesen puritán, mint a képein. Nem kérdeztem meg annak idején, vajon miért akartad annyira látni Van Gogh elmegyógyintézetét, mi dolga a mai költőnek az őrületbe fordult hajdani festő menedékével. De most, itt a nyugalmat árasztó falak a fel nem tett kérdésre is megadják a választ. Hiszen az alkotó ember fájdalmas útkeresése, önmarcangolása nagyon is hasonló, bármivel foglalkozzon is, s a kétségbeesés érzése nyilván nagyon ismerős, és kíváncsivá tesz a másik ember szenvedésére, még ha a két füle meg is van még, és a gondolatok, szavak tekervényeinek örvényén ő maga nem is került éppen a tenger fenekére. És itt, ahol a csend szelíden átölel, ahol titokzatos, mély nyugalom árad a falakból, érezni, hogy békére, megértésre, talán megváltásra is lel az ember.
Kifelé menet a társaság egy kevésbé álmodozó tagja megtöri a csöndet: „Tudjátok miről beszélt ma délelőtt a miniszterelnök Tusványoson? Most néztem meg a telefonomon, azt fejtegette, nem szeretné, ha hozzánk Európán kívüli idegenek jönnének, nem szeretné, ha Magyarország kevert fajú országgá válna. Kevert fajú, így mondta.” Kis csapatunk döbbenten elhallgat. Na, ehhez mit szólnál, Péter? Miféle ironikus, szenvedélyes versben tudnál hangot adni az ellenérzéseidnek a magad szemérmes, intellektuális módján? Vagy most örülsz, hogy ettől a világtól már messze jársz? Tegnap Marseille-ben voltunk, a 40 fokban is lenyűgözött minket ez a színes, lüktető, fejlődő nagyváros. Gyönyörű stílusos, ódon negyedei, és az új elegáns kerületek, amelyek a lassan eltűnő, lepusztult kikötői utcák helyén emelkednek. Marseille mintapéldája annak, amitől a világ nagy folyamatait érteni vélő magyar miniszterelnök annyira ódzkodik. Hatalmas kikötő, feketék, fehérek, sárgák vibrálóan izgalmas találkozója, együttélése. És ebben az országban a jószándékú, széles látókörű első ember nem a gyáva bezárkózást, a múltba révedést hirdeti, hanem megpróbálja a sokféle kulturális szokást, igényt, identitást összehangolni. Nehéz? Kegyetlenül. De a marseille-i hegy tetejéről a Notre Dame bazilikából a Miasszonyunk áldása és szeretetteljes figyelme is kíséri. Hiszen az igazi keresztény tudja, hogy a messziről érkező éhes vándort mindig szívből segíteni kell.
Éppen a kapuban járunk, amikor a ma is szanatóriumként működő épületszárny felől fájdalmas, tehetetlen üvöltés töri meg a csöndet. Egymásra nézünk. Lehet, hogy ez a segélykiáltás belőlünk szakadt ki? Kár, hogy nem vagy itt velünk, Péter.
