Miért is vagyunk éppen ott, ahol? Miért nem valahol máshol, másmiért?
Most, hogy Ferdinandy György Szerecsenségem történetének második kiadását – első megjelenése után három évtizeddel – kézbe vehetjük, kérdés, miért is olvassuk az egykor nagy sikerű könyvet újra. Számos téma kavarog benne: szegénység, háború, '56, emigráció, barátság, szerelem, család, munka, írás, küldetéstudat, idegenség. Sokféle olvasat lehetséges. Ám úgy vélem, az egyik legizgalmasabb rétege az én titkos mozgatórugóinak kérdése.
A több emberöltőre is elegendő élményanyaggal a történelmi események átélőjeként megszólaló szerző műve természetesen önmagában is érdeklődésre tarthat számot. A világot járt ember széles látóköre, mesélő kedve, a magyar olvasók számára egzotikusnak számító világokról szóló híradása lebilincselő. De informativitásán túl a mű esztétikai értéke is maradandónak tűnik.
Az elbeszélő elsősorban nem a történelmi események (világháború, 50-es évek, forradalom) tanújaként lép elénk, hanem a nézőponton van a hangsúly: azon, hogy ki és honnan nézi a történéseket. A megélés mikéntjén: hogyan egzisztál az egyén a világban. A többnyire belső vagy olykor külső közeli fókuszú elbeszélésmód középpontban az „én” áll – önértelmezési kísérletek sorozatát olvashatjuk, ahol az „én” a vágyakból, célokból a be nem váltott remények, a meg nem élt élet, a mégis makacs ragaszkodás börtöne lesz: „kriptamély verem”.
Intellektuális próza ez, a történetmondást minduntalan megszakítja a kommentár, a reflexió. Újra és újra nekirugaszkodik az elbeszélő, hogy világát és benne önmagát megértse és értelmezze. „Semmi sem hasonlít úgy a szerelemhez, mint a szerelem utáni krónikus sóvárgás állapota.” A világ- és önértelmezési kísérletei sokszor aforizmaszerűen találó megfogalmazások, véletlenül sem üres frázisok, hanem a tapasztalás igazgyöngyei. Az olvasó a mesemondók bölcs öregjeinek hangjaként azonosítja ezt a hangot: „A világ mindig ott van, ahol én!”
Sokan leírták már, hogy Ferdinandy életrajzi jellegű író. Önéletrajzként is olvasható művében valóságot és fikciót mérlegre téve végig úgy érezzük, a valóság dominál. Bármilyen nézőpontból is szólal meg a narrátor: egyes szám első személyű, én-elbeszélőként, vagy harmadik személyű elbeszélőként, mindig a szerzőhöz közel állónak érezzük. A szerző nem is titkolja szándékát, hogy nem akarja felismerhetetlenné tenni önmagát – hiszen életrajzi adalékok tömege igazolja a hasonlóságot, elbeszélő-főszereplőjének neve Gyuri (harmadik személyű elbeszélésében Yuri). Az elbeszéléssorozatban használt narrációs technika funkcionalitása precízen alkalmazkodik a megélés mikéntjeihez. Az első fejezet hangsúlyozottan személyes (egyes szám első személyű én-elbeszélés) előadásmódja után a második fejezetben egyes szám harmadik személyben szólal meg az elbeszélő. Ebben az külső nézőpontú elbeszélésmódban, amely mégis közel van a főszereplő szemléletmódjához, az elhallgatásokkal, kihagyásos szerkesztésmóddal együtt adekvát módon fejeződik ki a trauma, a katonaságnál elszenvedett események hatása, amelynek jó része homályban marad. Az emlékezés itt nem akar tanú lenni.
Az önéletrajziságot igazolják az ismétlések is. Egy-egy téma, életrajzi mozzanat minduntalan előkerül az életmű különböző darabjaiban. Az egyes témák újabb és újabb adalékkal kiegészülve bukkannak fel a történetmesélés során. Funkcionálisak, jelentésképző szerepet töltenek be ezek az ismétlések: más megvilágításba helyezik a már elhangzottakat, mivel az idő múlásával változik a nézőpont, vagy akár az újabb tapasztalatok fényében a világkép, ennek nyomán pedig új értelmet nyernek a régmúlt történései. Az információknak ez a fajta adagolása mint narrációs technika fenntartja az olvasó érdeklődését, felkelti az igényt a figyelmes olvasásra.
A múlt töredékeinek előtörése az emlékezés folyamatában pszichoanalitikailag is értelmezhető: ilyen például az, hogy a narrátor újra és újra felemlegeti Clót, első feleségét. Az ismétlés ebben az esetben különféle (egyszerre több vagy mindig más) jelentéssel bírhat: megjelenik benne a végső soron kiismerhetetlen másik rejtélyének örök izgalma, a hiány, az érzelmi függés, a megoldatlanság, az elfojtás, a feldolgozatlan trauma, de lehet a továbblépés torlasza is.
Mozaikokból tevődik össze tehát a mű labirintusszerű szerkezete. Ez az építkezés adekvát kifejezésmódja a labirintusélménynek, a világában bolyongó, nyugvópontra nem találó egyén létélményének. Az emlékezés folyamatát követi az elbeszélés menete, ahogyan a labirintusban bolyongva újra ugyanarra a helyre téved az ember, úgy akad össze egy-egy már elhagyott témájával az elbeszélő. És akkor észreveszi, amit még nem mondott el róla. Az időközben eltelt idő is indokolja az új meglátásokat. Ez a narratív helyzet tehát: még nem mondtam el mindent. Mintha nagyon is tudatosan óvatosan adagolná az információt a szerző.
Alapélmény és egyben tematika a műben az otthontalanság, a talajvesztettség, az idegenség. A címben megjelenő szerecsen szó önmagában is többértelmű: jelenti a szaracénokat, de általánosabban fekete bőrű embert, bennszülöttet is. Ezt a jelentést kódolja tovább az író, aki önmagára vonatkoztatva mindenkori kívülállására, idegenségére, de identitásának képlékenységére is utalhat.
Az én keresésének mélyéről olykor előbukkan a viaskodás a szégyennel, a bűntudattal, a sorssal, a választások kényszereivel. Illetve végső soron az erőfeszítés hiábavalósága: mennyire nehéz a közöttük lévő összefüggéseket feltérképeznie az alanynak. A mű egyik legnagyobb értéke az őszinteségre való törekvés. Jonathan Franzen mondta egyik budapesti interjújában, hogy az író egyik legnagyobb ellensége a szégyen. Ferdinandy láthatóan eredményesen küzd sárkányával. Őszinte, nyílt beszéd ez. Nem önmarcangoló, nem tocsog a szenvedésben. Ahol elhallgat, az is beszédes.
Talán a középpontban álló és megfejtésre váró főszereplő „én” dominanciája, önmagába zártsága indokolhatja, hogy Ferdinandy alakjai sokszor nem válnak felismerhetővé, ami hagy némi hiányérzetet az olvasóban. Mindazonáltal képes néhány ecsetvonással jellemeket vázolni (például Tercsi esetében).
Az írás mint alkotó tevékenység folyamatosan tematizálódik. A saját történet megalkotásának vágya is élteti, arra tett kísérlet, hogy tehát a sokféleségből, a divergens életanyagból egy valamilyen szálra felfűzhető, elbeszélhető narratíva képződjön. További értelme, úgy tűnik, még ezen is túlmutat, az írás egyik legnagyobb tétje mintha az „én” egységének megteremtése lenne. Ezért a vissza-visszatérő önértelmezési kísérletek sora: miért vagyok ott, ahol? Miért éppen én vagyok itt? Hogy kapunk-e választ erre a kérdésre végül? Ferdinandy ad valamiféle választ – a sorok között – szimbolikusan (Dél Keresztjére, Jónás és a cethal történetére utalással), olykor pedig ironikusan elemezgetve saját szerepét. A legbensőbb indítékokat azonban az olvasónak kell kihámoznia. Ez talán már elvezet egészen az édesanya fazék ételéig, amelyet az asszony a legszegényebb években is odahelyezett az asztalra három gyerekének.
Létrejön valamiféle egységes történet? Úgy tűnik, nem. A hat elbeszélés végső soron kirajzol egy ívet, ám még narrációjuk sem egységes. Az elbeszélhetőség lehetetlenségének és az elhallgatás kölcsönhatásának centrális szerepére Navarrai Mészáros Márton, a kötet szerkesztője is felhívta a figyelmet Utószavában. Végül mégis kezünkben a mű, ami remek. Ez pedig összetart.
A Szerecsenségem története nyelve az élőbeszédhez közeli, természetesen egyszerű stílusú, mégis feszes, cseppet sem szószátyár. A könnyed mesélő hangján szól, mégis elegáns: időnként költői nyelven szárnyal. Nyelvi leletekben gazdag prózanyelvének retorikája magával ragadó, pontossága betalál, szerkezeteinek egyedisége megragad. „Napnyugta után üresek voltak a városban az utak. A kocsi belsejében álmosan csattogtak a lyukasztók, mint borbélyolló csattog pilledő kisvárosi nyárban, vagy mintha vacogó veréb kocog zúzmarás ablakokon. / Mire leértem a Deák térre, lezuhant már az éjszaka.” Szóhasználatában sokszor egy világ rejtőzik. Prózaritmusa is a költőiségét erősíti. Talán egyetlen zavaró tényező a sorvégek gyakori összecsengése ragrímek formájában.
Ferdinandy életműve – ahogyan Takács Ferenc megállapította egy korábbi Ferdinandy-könyvről írott, Mozgó Világban közreadott kritikájában – egyetlen nagy történet: „Ferdinandy György egy ideje tulajdonképpen ugyanazt a könyvet írja meg újabb és újabb változatokban…” És hogy miért nincs lezárva? Mert még most is írja, mint az a Tambo című legújabb kötetéből kiderül. Még mindig foglalkoztatja, ami kimaradt. Foglalkoztatja a nagyregény problematikája – holott úgy tűnik, az egész életmű egy nagy regény mozaikos szerkezetben.
A Tambo jegyzeteket és elbeszéléseket, a szerző jelenlegi világának problémáit, a karanténlétét ismerteti az olvasóval, továbbá egy forgatókönyvet is tartalmaz, egy régmúltból felidézett témában: a háború után éhező magyar gyerekeket vitt a Vöröskereszt jobb sorsú nyugati családokhoz feltáplálás céljából. A főszereplő, Gyuri így kerül egy belgiumi gyáros otthonába. Az apa- valamint az anyaregényéből kimaradt mozzanatokat is rövidpróza formájában írta meg, indoka itt is: valami kimaradt. Mert valami mindig kimarad. Vagy más értelmet nyer a múlt a szemlélő pozíciójának változásával. Ennyire képlékeny valami a múlt.
Miért olvassuk tehát Ferdinandyt? Hogyan olvassuk? Olvashatjuk úgy is, mint a történelmi kor dokumentuma: hogyan élt, hogyan érezte magát a háború utáni Magyarországon egy kamaszgyerek; az ő szemén keresztül – akinek lerombolták budai házát, az apja lebénult, családja szétszakadt – látjuk a háború utáni Budapestet; hogyan élte meg az 56-os forradalmat, majd az azt követő emigrációt, Franciaországot, Puerto Ricót. De az életmódkutatás számára is fontos momentumokkal szolgálhatnak művei: a "hogy volt akkoriban" adalékaival tarkítja elbeszéléseit. De olvashatjuk úgy is, mint tükör, amin keresztül rálátunk az élet értelmét kereső önmagunkra. Megérezzük, mennyire jó lenne egységesnek látni önmagunkat, érteni igazi, rejtett indítékainkat. Megértjük, hogy az énünk nem eleve adott, hanem képlékeny valami, megalkotásra váró feladat is. Az alkotás pedig összetart.
„Fáradt Jónás, tudtam már: itt halok meg Ninivében. Csak még befejezem ezt az utolsó kéziratot.”
(Ferdinandy György: Szerecsenségem története, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2021; Ferdinandy György: Tambo, Magyar Napló, Budapest, 2021)
