- Az egy évig tartó naptól az ellenséggé vált rokonig – Beszámolók az orosz-ukrán háború árnyékából

Munkács, bokszterem – „A házam is, munkahelyem is romokban” (Kirill, 34)

„Harkivból menekültünk el a feleségemmel és a két kislányommal. Ez az a terület, ahol már a háború kezdetén rakétákkal lőtték a várost. Február 24-én reggel 5 órakor a feleségem ébresztett, hogy a hírekben olvasta, kitört a háború. Erre azt mondtam neki: Ne beszélj már hülyeségeket, ez nem történhet meg, feküdj vissza, és aludj tovább.

Tíz perccel később egy közeli bomba becsapódásának robajára riadtunk fel. Ekkor tudatosult bennem, hogy ez nem vicc, itt tényleg elkezdődött valami komoly. Annyira erősek voltak a lökéshullámai, hogy az egész lakásunk rázkódott. Elkezdtünk pakolni, a legfontosabb dolgainkat magunkhoz vettük és elindultunk a szüleimhez, egy közeli faluba. A feleségemet és gyerekeimet kiraktam náluk, majd vissza autóztam az unokatestvéreimért, hogy őket is elmenekítsem a városból. Azt gondoltuk, egy kis faluban a szüleimnél nagyobb biztonságban leszünk.

Nem sokkal később a faluban is elkezdődtek a bombázások, ezért egy föld alatti pincében kerestünk menedéket. Tíz óra körül olvastuk a hírekben, hogy az oroszok már a falu határában vannak. Rettenetesen megijedtünk, hogy a biztonság reményében tulajdonképpen a frontvonal felé menekültünk. Itt a földön csaptak össze az orosz és az ukrán erők. Nagyon nehéz volt ezt a gyerekekkel a pincében átvészelni. Mikor alábbhagyott a háború zaja, felmentünk a lakásba, de amint újra lövöldözéseket hallottunk, visszabújtunk a föld alá.

A háború 11. napján jöttünk el Harkivból, miután elfogyott minden élelmünk. A boltok üresek, kifosztottak voltak vagy romokban álltak. Se áram, se mobilkapcsolat nem volt. Teljesen lekapcsoltak mindent. Amíg a pincében voltunk, egyik nap hallottuk, hogy egy ukrán ember betört a lakásba, és megpróbált élelmet lopni tőlünk. De akkorra már nekünk is elfogyott minden tartalékunk. Egyik ismerősöm mesélte, hogy Mariupolban víz sem volt már, ott a havat itták meg.

A társasházunk lakói csináltak egy közös Viber-csoportot, ahol egymást tájékoztatták a harkivi fejleményekről. Így tudtam meg azt is, hogy az otthonunkat rakétatalálat érte az első napokban. Egy BMW-szalonban dolgoztam, ahol motorokkal kereskedtem. Imádom a motorokat, elképesztően szerettem a munkámat is. Földig bombázták az egészet. A házam is, munkahelyem is romokban.

Apám edzőként dolgozott, tőle hallottam, hogy Munkácson a boksztermet menekültszállóvá alakították. Öt napig tartott, amíg Harkivból autóval Munkácsra értünk. 1400 kilométer volt, Kijevet megkerülve kellett jönnünk, mert a hidakat már lerombolták. Elfogyott a benzin is, szinte sehol sem lehetett venni. Ahol lehetett, ott 5-7 kilométeres sorok voltak és 5-6 órát kellett a benzinkút előtt várakozni, mire sorra került az ember. Három éjszakát az autóban töltöttünk, kétszer pedig ismerősnél szálltunk meg.

Amióta megérkeztünk Munkácsra, itt, a bokszteremben alszunk. Az a lényeg, hogy itt nem bombáznak, hogy itt biztonságban vagyunk a gyerekekkel és kapunk ennivalót. A városban segítünk, amiben tudunk, pakolunk, takarítunk, a Vöröskeresztnél csomagokat állítunk össze. Élelmiszert is vásárolunk, amit segélyként elküldünk Harkivba és a környező városokba, mert tudom, hogy ott nagyobb szükség van rá, mint itt nekünk.

Szerintem Harkiv és Kijev a két legerősebb város most Ukrajnában. Ki fognak tartani. Hiszek abban, hogy a városom nem fog orosz kézre kerülni. Amint vége a háborúnak, megyünk haza. Közösen újraépítjük a várost.”

Ungvár, sportcsarnok – „Akkor sem kelek fel az ágyamból, ha háború van” (Volodimir, 20)

„Egy átlagos fiatal vagyok, aki a háború előtt nyugodtan élt; egyetemre jártam, történelem tanárnak készültem, dolgoztam, a barátaimmal lógtam, éltem az életem, mint mindenki más.

Február 24-én a testvérem ébresztett fel, mondta, hogy kitört a háború. Én nem hittem neki. Azt mondtam, akkor sem kelek fel az ágyamból, ha háború van, úgyhogy visszafeküdtem aludni. Később egy hatalmas robbanásra ébredtem fel. A robbanás lökéshullámától az egész lakás beleremegett. Kimentem az utcára, és láttam, ahogy egy másik rakéta arrébb becsapódik. Ekkor kezdtem el félni, stresszelni, nem tudtam mitévő legyek. Összeültünk a barátaimmal és azon agyaltunk, hogy mit csináljunk.

Kijevben éltem a szüleimmel és három testvéremmel. Anyám nagyon aggódott, ragaszkodott ahhoz, hogy elmenjünk, így március 5-én elindultunk a fővárosból.

Bátyámmal Perecsenyre mentünk, ahol elszállásoltak minket, anyám pedig a két kisebb testvéremmel Szlovákiába utazott. Mi nem hagyhatjuk el az országot, mert hadkötelesek vagyunk. Egy kis idő elteltével átjöttünk ide Ungvárra, mert itt több munkalehetőség van. Bátyám talált is munkát, a postán dolgozik. Egyébként elég nehéz munkát szerezni. Ungvár lakossága 100 ezer fő, több, mint 40 ezer menekült érkezett a városba, rengetegen akarnak dolgozni. Az egyetemen továbbra is folyik az online oktatás, ezért napközben a tanulással vagyok elfoglalva. Durva, hogy még ilyen körülmények között is tanítanak a tanárok. Rendszeresen kapunk segélyeket, a bátyám fizetését pedig félretesszük, hogy majd vissza tudjunk menni Kijevbe.”

Nagyszőlős, kollégium – „A lényeg, hogy kisfiam biztonságban legyen” (Tamara, 63)

„Én tudtam, hogy el fog kezdődni a háború. Február 26-ára terveztük, hogy elmegyünk Kirovhrádból. 24-én reggel hív a fiam, hogy nem várhatunk 26-áig, még ma el kell indulnunk.

Reggel alacsonyan szálló vadászgépeket láttam. Az emberek többsége munkába ment, ők még nem értették, hogy ez háború.

A szomszédomról tudom, hogy oroszszimpatizáns. 2014 óta jártak hozzá Oroszországból emberek tárgyalni. A rendőrségnél fel is jelentettem őket, hogy nézzék meg, kik ezek az oroszok és mivel foglalkoznak. Én hazafi vagyok, nagyon szeretem a városomat. Minden ukrán ünnepen büszkén hordom a visivánkát (nemzeti öltözetet – a szerk.).

(Tamara sírva fakad, miközben ezt meséli – a szerk.)

Rettenetesen elkezdtem félni. Umanba mentem a gyerekeimmel, az egyik 19, másik 40 éves, ahol katonai bázisokat kezdtek el rakétázni az oroszok. Férjem Kirovhrádban maradt ápolni a 83 éves beteg anyját. Mindkettőjüknek volt infarktusa, férjemnek még szívműtéte is.

Sokat sírtam és könyörögve kértem Umanban a kamionosokat, hogy menekítsék ki a két fiamat, mert nagyon féltettem őket.

Naponta négyszer-ötször megszólalt a sziréna, minden alkalommal le kellett menni a pincébe. A nagyobbik fiam asztmás – emiatt nem is hívták még be a seregbe –, a hideg pince nem volt éppen kellemes számára.

Külföldre akartunk menekülni, de a fiúkat nem engedik ki, ezért itt Kártpátalján maradunk. Ha vége is lesz a háborúnak, én nem szeretnék visszamenni. Most már tudom, hogy nagyon sok Kirovhrádban az orosz szimpatizáns, egy ilyen környezetben pedig félnék. Ráadásul a repülőtértől 800 méterre laktunk, az pedig stratégiai objektumként veszélyes helynek számít. Szívesebben mennék Nyugatra, mondjuk Olaszországba, egy tengerparti városba, ahol a fiam egészségére is kedvezőbb hatású a klíma.”

Ungvár, kollégium, tornaterem – „Olyan hideg volt, hogy még a hal is megfagyott az akváriumban” (Katia, 32)

„Amikor munkába indultam, nem olvastam híreket. Láttam a pánikoló embereket, sejtettem, hogy ez nem egy szokásos nap lesz. Február 24-én, és még utána is bejártam dolgozni. Hentes vagyok, az embereknek mindig szükségük van húsra, élelmiszerre. Liszicsanszkban éltem, Luhanszk megyében. Nyolc évvel ezelőtt itt volt a front. Errefelé már megszoktuk a háborút, a katonai készültséget. Az ukrán védők a városban állomásoztak, ez a hétköznapi életünk részévé vált. Szóval a lövések hangjától én annyira nem lepődtem meg. Ami igazán meglepett, hogy ez egy offenzíva, hogy Kijev és a többi város is célpont.

Az első pár napban korlátozva volt a bankautomatából történő készpénzfelvétel, kb. 10 ezer forintnál többet nem lehetett kivenni. Ez nehézségeket okozott a húsboltban is, mert akinek nem volt készpénze, az nem tudott vásárolni. Az első napok valamelyikén lerombolták a nagyfeszültségű távvezeték tartóoszlopát, ahol azóta sincs áram. Olyan hideg volt, hogy még a hal is megfagyott az akváriumban. A város blokád alatt volt, körbe volt aknázva. Emiatt az élelmiszer utánpótlás sem tudott bejutni. Egy hét alatt elfogyott a boltokból minden élelem. Csak a pékségekben sütöttek kenyereket. Azóta már mindenki eljött onnan, az a terület lett a frontvonal. Az öregeket buszokkal evakuálták.

Március 31-én Szlavjanszkban felszálltunk egy vonatra, hogy elhagyjuk a környéket. Nem tudtam, hova megyünk, csak azt, hogy el innen. Másfél napot töltöttünk a vonaton. Borzasztó zsúfoltság és fülledt meleg volt. Rengeteg kutya, macska, meg mindenféle háziállat. A vonaton nyugtatókat osztottak...nem csak az embereknek, hanem az állatoknak is. A macskák is ugyanúgy stresszelnek, mint mi. Csak ők nem tudják kisírni magukat.

Az úton idefele, a Kárpátokon átjőve nagyon megtetszett a táj. Ha nem ilyen körülmények lennének, szívesen túráznánk a hegyekben. Még nem jártunk erre, de most mégsem tudtuk élvezni az utazást, hiszen nem turistaként, hanem menekültként érkeztünk.”

Csepe, óvoda – „Legalább egy oroszt öljek meg!” (Lili, 61)

„Nem hittem el, hogy ez a 21. században megtörténhet. Kijevben, a Svyatoshyns'kyi kerületben éltünk, ami szomszédos Iprinnyel. Az Ukrposhta-nál (állami posta – a szerk.) dolgoztam postásként, de a háború kitörése utána azonnal a sereghez mentem, és kérdeztem, mit tudok segíteni. Vareniket, borstyt főztem (ukrán nemzeti ételek – a szerk.) és kenyeret sütöttem a városban állomásozó katonáknak. Mindennap vittem nekik teát, kávét, próbáltam minden tőlem telhetőt megtenni, segítettem, ahogy tudtam.

Később a kórházba mentem segédkezni, ahova a sérült katonákat vitték.

Március 7-én érkeztünk meg Csepére a férjemmel. Elmentem a helyi postára is, megkérdeztem, kell-e segítség. Én fizetség nélkül is szívesen dolgoztam volna, legalább csináljak valami hasznosat, mert unatkoztam a szálláson. Az óvoda kertjébe virágokat ültettünk, újrafestettük a kerítést, a konyhán pedig segítettünk az ételek elkészítésében.

A fiam Kijevben maradt és jelentkezett a hadseregbe. Ő szeretne harcolni. – Legalább egy oroszt öljek meg – mondta – annyira utálom őket! Ugyan hadköteles a gyermekem, de még nem harcolt, mert a behívásnak három szakasza van. Elsőként azok mentek harcolni, akik tapasztalt katonák. Az első hétben csak ők védték az országot. Utána azok következtek, akik kaptak már korábban kiképzést.

Készen állok arra, hogy újjáépítsük a várost, az országot. Az élet sokszor nem igazságos, hogy nekünk ilyen nehézségeket kell átélnünk. Várom, hogy vége legyen és várom, hogy megkapja méltó büntetését az, aki ezért az egészért felelős.”

Felsődomonya, iskola, tanterem – „Ha ukrán föld marad az otthonunk, maradunk. Ha orosz, akkor lelépünk” (Valentin, 33)

„Egy cipőgyárban dolgoztam Szlavjanszkban. 24-én reggel nem is mentem munkába, mert a rakétázások miatt leállt a gyár. Egy hónapig maradtunk a városban, azt gondoltuk hogy hamar vége lesz. Bíztunk abban, hogy az ukrán védők gyorsan visszaverik az orosz csapatokat.

Láttam, ahogy egy orosz gép lebombázta a TV tornyot. Pár napra emiatt az áram teljesen elment, de később sikerült megjavítaniuk. Láttam azt is, ahogy a vasútállomás felé tartó orosz rakétákat kilövik a mieink. Közel laktunk a vasútállomáshoz…

Kramatorszkból hozzánk menekült várandós testvérem, és több rokonom is. Végül március 25-én jöttünk el onnan vonattal.

Ha ukrán föld marad az otthonunk, maradunk. Ha orosz, akkor lelépünk. De mi ukránok vagyunk, Ukrajnában akarunk élni. Az orosz földi erők közel voltak már a városhoz. Nagyon kell nekik ez a terület, úgyhogy a következő időszakban várhatóak nagyobb csaták. Nagy erőket csoportosítottak át Donyeck megyébe azzal a céllal, hogy túlerővel elfoglalják.

Felsődomonyán nagyon jószívűen fogadtak bennünket. Gyermekeimmel egész nap játszunk, sétálunk, focizunk. Ukrajnában van egy olyan rendelet, hogy ha egy családapának 3 kiskorú gyermeke van, akkor nem hadköteles, elhagyhatja akár az országot is. A feleségemnek - korábbi házasságából - van két gyermeke, és van két közös gyerekünk is. Viszont mivel nem mind a négy gyerek van az én nevemen, egyelőre nem engednek át a határon. Írtunk a Minisztériumnak is, még várjuk a döntést.

Szerettünk volna lakást is bérelni, de annyira drága, hogy nem engedhetjük meg magunknak. Még nem kerestem munkát, mert nem tudom, mit hoz a holnap. Ha megjön a papír a Minisztériumból, azonnal indulunk, ha nem, akkor maradunk, amíg vége nem lesz a háborúnak.”

Nagyszőlős, kollégium – „A háború gyermeke” (Katia, 20)

„Kisfiam, Mihail február 25-én, 7 óra 45 perckor született Korosztenyben. Ez elég közel van a Belarusz határhoz, ahonnan az oroszok támadtak. A háború akkor már tapasztalható volt, a kórházban is hallottam a lövéseket, miután 9 órakor kivittek a szülőszobából. Mihail így a háború gyermeke lett. Másnap már el is kellett hagynom a kórházat, mert nem volt elég hely. A támadások miatt a pincébe és az első emeletre vittek át mindenkit, gondolván, így egy kicsit nagyobb biztonságban lesznek. A kórháztól nem messze volt egy katonai bázis, azt lőtték folyamatosan az oroszok, ezért hallatszottak ilyen közelinek a robbanások hangjai.

Április elsején érkeztünk ide Nagyszőlősre, addig egy pincében próbáltuk átvészelni a háborút, ahol meg is fáztam. Miután a férjem (25) elhozott minket ide a kollégiumba, ő visszament Korosztenybe, és bevonult a seregbe. Most éppen eltávon van néhány napig, így eljött meglátogatni bennünket.

A háború előtt nagyon sokat tervezgettünk, de most minden teljesen kilátástalan, ebben a helyzetben nem lehet előre tervezni. Egy óvodában tanítottam, volt, hogy néhány hónapra Finnországba mentem epret szedni, hogy egy kis plusz pénzt keressek. Férjem egy közeli homokbányában dolgozott.

Nyilván, ha vége lesz, szeretnénk visszamenni és ott felnevelni gyermekünket. Sajnos a mi járásunk nagy részébe már behatoltak az oroszok. Mesélték, hogy az ukrán katonák között volt egy áruló, aki elmondta az oroszoknak, hogy hol van a városban a fegyverraktár (helyiek elmondása szerint ekkoriban körülbelül 300 árulót kaptak már el országszerte, akik pénzért adtak át fontos információkat az oroszoknak - a szerk.). Gyakran Telegramon vették fel a kapcsolatot olyan ukránokkal, akik pénzért hajlandóak voltak segíteni nekik.

Az első napokban minden fegyverraktárat fel akartak robbantani az oroszok, hogy ne legyen a védőknek utánpótlásuk. Férjem mesélte, hogy egy Kijev közeli katonai reptérre 50-60 orosz helikopter szállt le a legprofibb alakulatokkal, hogy jelentős stratégiai pontokat iktassanak ki. Szerencsére nem tudtak mindent megsemmisíteni.”

Egy apró falu valahol Kárpátalján, óvoda – „A saját rokonaim nem hisznek nekem...” (Hanna, 78)

„Makarivban éltünk a férjemmel, egy Kijev melletti kis faluban. Ez Borodyanka közelében van, ahol brutálisabb mészárlás volt, mint Buchában. A háború első napján a szirénák már 9 órakor megszólaltak, majd 11 órakor is, 13 órakor...vártuk, mikor fog abbamaradni, de kétóránként újra és újra megszólaltak. Ezek után döntöttük el, hogy a pincében alszunk. Féltünk, nem tagadom. A pincébe ágyakat vittünk le, próbáltuk élhetővé alakítani. Sokáig éltünk így a pincében a férjemmel és beteg lányommal, csak néha mentünk fel a lakásba élelemért, amikor minden zaj abbamaradt. Időnként önkéntesek hoztak élelmet, konzerveket, kenyereket.

Orosz katonát én nem láttam, de küldték a bombákat kitartóan a falura. Csak dobták, csak dobták, csak dobták. Repültek a bombák innen is, onnan is, mindenfelől...nem is értettem, hogy melyik irányból támadnak, teljesen összezavarodtam. Láttam két ukrán tankot, amiket kilőttek; teljesen leégtek.

 A fiatalok, fiatalabbak, akiknek volt autója, már rég elmenekültek Makarivból. Azért nagy veszélyben voltunk ott. A bombázás miatt minden égett, a házak, a kertek, ültetvények, még a gazos területek is.

Március 30-án hoztak el bennünket, egy hónapot éltünk a lövöldözések közepette. Minket, öregeket, ebbe az óvodába szállásoltak el. 1999 óta vagyunk nyugdíjasok, én könyvelő, a férjem pedig közgazdász volt a kolhozban.

Nem is várnám meg, hogy vége legyen a háborúnak, mennék haza kertet művelni. Mi falusiak vagyunk, nekünk kertet kell gondozni, és mikor, ha nem most. A paprikamagot már korábban elvetettem, hogy őszre legyen palánta...de biztos, hogy kiszáradt, mert nem tudtam locsolni...meg hát a tüzek sem segítettek. Krumplit is kellene ültetni. A tyúkjaimnak, mikor otthagytam őket, kiborítottam egy egész hordó búzát, hogy addig se haljanak éhen...azóta azt eszik. Egy ott maradt lakó mesélte nekem telefonon, hogy még mindig életben vannak a tyúkjaim.

Azt hallottam, hogy a faluból már visszaverték a védők a támadókat. A házunk még áll, az ablakok ugyan betörtek, de azt megjavítjuk. Több szomszédomnak porig égett a háza, de majd közösen újraépítjük. Mindenki segíteni fog egymásnak.

Itt a szálláson nagyon jó emberek vannak. Mindenben segítenek, ruhákat, ennivalót, könyveket kapunk. Mindig kérdezik, mivel tudnak még nekünk segíteni. Múltkor kértem őket, hogy szeretnék egy szentképet, és másnapra hoztak is egyet. Minden reggel és minden este szoktunk közösen imádkozni, kérjük Istent, hogy minél hamarabb legyen béke. Köszönöm az Istennek, hogy az ukrán nép ilyen erős, hogy kibírják ezt a nehéz helyzetet és összetartanak. Nem könnyű az ukrán nép sorsa, mindig is küzdenünk kellett azért, hogy ez a nemzet szabad legyen.

Moszkvában élnek rokonaim, régen jóban voltunk, de most már ellenségek vagyunk. Nyolc éve már, hogy nem hisznek nekem. Ott annyira erős a propaganda, hogy nem hiszik el, hogy itt háború van. Mesélem nekik, hogy miket éltem át, hogy itt legyilkolják az embereket, lebombázzák a városokat, de a saját rokonaim nem hisznek nekem...”

Csepe, óvoda – „Orosz az anyanyelvem, de már csak ukránul vagyok hajlandó beszélni!” (Katerina, 34)

„Fodrászként dolgoztam Kijev belvárosában, Podil kerületben.

A háború első napját a 20 emeletes lakóházunk pincéjében töltöttük. Nagyon sokan voltunk, nagyon kis helyen. Szinte egymáson feküdtek az emberek a földön. Nem volt rendesen óvóhelynek kialakítva ez a hely, ha tovább maradunk ott, biztosan felfáztunk, megbetegedtünk volna. Sok síró kisbaba is volt...borzasztó helyzet volt.

Február 25-én a gyerekekkel elmentünk északra, egy faluba Csernyihiv közelébe, azt gondoltuk, ott biztonságosabb lesz. Két hetet voltunk ott, nagyrészt ott is a pincében, de rájöttünk, hogy ez sem biztonságos. Férjem egyből bevonult a hadseregbe, volt már egy év katonai tapasztalata. Több ismerősöm elmenekült Nyugatra, de nekem eszembe sem jutott. Ukrajnában akarok élni a családommal, várom, hogy hazamehessünk és várom vissza a férjem.

A mindennapi életben oroszul beszéltem mindenkivel, a családban, a gyerekekkel, a munkahelyemen Kijevben. Anyám, apám is oroszul beszél, ez az anyanyelvünk. Tudok természetesen ukránul is, hiszen ukrán iskolában tanultam. Sosem volt problémám abból, hogy Ukrajnában oroszul szólaltam meg, mindenki megértett, elfogadott. Orosz az anyanyelvem, de már csak ukránul vagyok hajlandó beszélni, mióta kitört a háború! Semmilyen módon nem akarok az ellenségre hasonlítani.

A szüleim Kijevben maradtak, egy nagy szupermarketben, a Novus-ban (olyan szupermarket lánc, mint a Tesco Magyarországon - a szerk.) dolgoznak, a háború alatt is.

Március 12-én érkeztünk meg Kárpátaljára, elsősorban a gyerekeim miatt menekültünk el, őket akartam megvédeni, hogy ne lássák a halált. Így is elég traumát okozott nekik a pincében bujdosás. A lányom minden alkalommal elkezd sírni, amikor meghallja a sziréna hangját. Tegnap este is kétszer megszólalt...”

Beregszász, Viktor félkész lakása – „Az égbolt villámlott a rakéták fényétől” (Tatjana, 27)

„Irpinyben éltem a férjemmel és 1 éves fiammal, egy lakásfelújító csapatban dolgoztam. Az első nap egyik barátunk telefonhívására ébredtünk öt óra körül, ő mondta, hogy elkezdődött a háború, azonnal hagyjuk el a várost. Ahogy kinéztem az ablakon, az égbolt villámlott a rakéták fényétől. Tizenöt perc alatt összepakoltunk és elkezdtünk azon gondolkodni, hogy hova menjünk. Végül férjem szüleihez, Kirovohrad környékére mentünk, ez Kijevtől három és fél órányira van, délre.

Férjem itt maradt, ő a kormánynak dolgozik, mi pedig hallottuk Viktortól - az egyik ismerősünktől, aki Beregszászon lakik -, hogy a félkész lakásába be tud fogadni bennünket. A ház vakolatlan, és csak az alap dolgok, mint például a víz, áram, fűtés volt bekötve, de mi örömmel költöztünk oda. A lényeg az volt, hogy ne halljuk a háborút. Négy családot fogadott be, mi pedig mindannyian igyekeztünk segíteni neki a lakás befejezésében.

Egyik ismerősöm Hosztomelben lakott, ahol nagyon brutális harcok folytak. Mikor az oroszok bevonultak a városba, a nőket a gyerekekkel együtt bezárták a pincébe, a férfiakat pedig elhurcolták. Húsz napig tartották fogva őket a pincében, az ismerősömet is az egy és öt éves gyermekével. A férjéről azóta nem hallott, amióta elvitték…”