Dús, kondor haja volt Jóska bátyámnak. Szép pap volt. Magas, karcsú. Emlékszem, az újmiséjén engem is megáldott itt, a szenyéri templomban. Én vagyok az utolsó Simon Szenyéren, özvegy Káplár Mihályné Simon Julianna. Első unokatestvére a papnak. A nővérem, Reza pár hete halt meg Somogyzsitfán, vele kellett volna beszélnie, ő sokkal többet tudott róla, mint én. Reza már az újmiséjén is koszorúslány volt, együtt nőttek, együtt játszottak gyerekkorukban. Mesélte, hogy a legtöbbször papost játszottak. Jóska misézett, áldoztatott, esketett. Az anyja fehér karinget varrt neki, abban hajladozott az oltár előtt, amit a fészerben állítottak föl. Amikor kiásták szegényt a gróf kukoricaföldjén, a Reza ismert rá. Diákkori ing volt rajta, a gyolcsába belevarrták a kollégiumi számát. Erről ismert rá a nővérem. Nyugodjék…
Juli előtt Simon József fényképe, a dossziéjában kinyomtatott szövegek, azokat rendezgeti, majd némi szünet után bekapcsolja a mikrofont és megszólal:
Kicsoda hát itt a fényképen ez a magas homlokú, hullámos hajú, gödrös állú fiatalember, aki tiszta tekintetű, hatalmas szemével a lencse mellé nézve keresi a távolban azt a meghatározhatatlan pontot? Igen, ő Simon József káplán, a nép választott papja, akiről 1919. októberi körlevelében Rott Nándor veszprémi püspök Mors Josephi Simon címszó alatt írja majd, hogy Simon József, akinek marcali sajnálatos szereplése oly sok bajnak volt okozója, tragikus körülmények között szerencsétlen véget ért anélkül, hogy vétkeit kiengesztelhette volna. Ajánljuk a boldogtalan pap lelkét Isten irgalmába.
A tragikus körülmények a valóságban brutális kínzást, majd akasztást jelentenek, Prónay tisztjei ugyanis nem kímélik a reverendát, sőt csúfot is űznek belőle. A marcali anyakönyvbe 116/1919. szám alatt jegyzik be Simon halálát 1919. szeptember 29-én. (Az elhalálozás ideje: 1919. aug. 28., du. 10 óra. Az elhalt neve. Simon József. Vallása: r. kath. Állása (foglalkozása): Káplán, Marcali. Életkora: 27 éves. Szüleinek családi és utóneve Simon János, Takács Anna. Az elhalálozás helye: járásbírósági épület. A halál oka: kivégzés.)
Akárhonnan közelítünk is a történethez, mégiscsak a Simon-tragédia ihlette Gyöngyössy Imre-film, a Virágvasárnap végfőcímzenéje visz bennünket legközelebb az igazsághoz, melyben egy öregasszony reszkető hangján szólal meg a ballada:
A szenyéri temetőkert oldala
Odaszáll a szegén’ ember sóhaja.
Hej, Simon pap, komenista Simon pap,
Krisztus Jézus árulója nem te vagy.
Simon József Szenyérben született 1892. május 6-án, abban a kis faluban, amelyet egyes források szerint Bakócz Tamás esztergomi érsek még 1519-ben végrendeletileg az esztergomi káptalanra hagyományozott. A falu körül az esztergomi főkáptalan tapsonyi, szenyéri, felső-pusztai és arad-pusztai uradalma, a mesztegnyői Hunyadi és a böhönyei Festetich grófok földjei, ezeken végez időszakos munkát a szegény nép.
Simon tanulmányi előmenetele minden félévben eminens. A Tabellaris Informatióban szerepel egy kérdés, mely Simon József marcali szereplésében nagy jelentőségű. A kérdés így szól: qualis orator? (milyen szónok?). A bírálat rá: valde bonus (igen jó). Az észrevétel rovatban pedig ez áll: bonae indolis (jó természetű), obsequens (engedelmes), urbanus (illedelmes), officiosus (készséges), disciplinae studiosissimus (a fegyelmet szigorúan megtartja).
Felszentelése után az első miséjét a szenyéri templomban tartja 1917-ben. Bátyja ugyanebben az évben esik el Tarnopolnál, így a szülők támasz nélkül maradnak. A papszentelés utáni első diszpozícióját Mernyére kapja, majd egyéves mernyei káplánkodás után Marcaliba kerül, és a rákövetkező esztendőben a kommün is itt éri. Kezdettől fogva nem felhőtlen a viszonya Rumi István plébánossal.
Rumi István, Marcali akkori plébánosa keménykezű ember volt, járandóságához ragaszkodott. 1918. november 9-én jelentette püspökének: A nép elégedetlen és ellenszenvvel viseltetik az urak, a zsidók és a papok ellen. Ez utóbbiak iránt nemcsak a vagyon miatt, hanem mint a vallás tanítóját is sértegetik.
Rumi Simonnak is kijelentette, kegyelemkenyéren él, hiszen a plébánosnak a káplán eltartásáért semmit sem fizetnek a hívek. Panaszból nincs hiány, a plébánost sokan nem szeretik a faluban, az új időktől változást remélők inkább a frissen fölszentelt fiatal káplánban bíznak. Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy Rumi hívei a gazdagok és a régi világ hívei, Simoné pedig a szegények és a változást sürgető értelmiségiek. Egy marcali asszony meséli, hogy a káplán végigjárta ősszel a szegények házait, hogy hol nincsen tüzelő. Aztán édesapjától pénzt kért kölcsön. Még nekem mondta: jaj, csak meg ne tudja, mire kérem. Az erdésztől fát vett a szegényeknek, hadiözvegyeknek, árváknak. Megfizette a kocsisokat is. De nem akarta személyesen szétosztani a fát, mert nem kívánta, hogy hálálkodjanak neki. Ezért krétával keresztet rajzolt a kapukra, hogy a kocsisok tudják, hová kell a fát bedobálni.
1919. húsvétvasárnap Simon József tartja a nagymisét, és szentbeszédében többek között a társadalomban meg az egyházon belüli igazságtalanságok ellen is szót emel. Rumi már másnap jelentést tesz Rott Nándor püspöknek, hogy káplánja miket mondott: bizony nagy bajok vannak egyházunkban, nagy egyenlőtlenség a vagyonban, míg a veszprémi püspöknek 150 000 hold birtoka van, amiből papjainak egyenkint 500 hold jutna, őneki mégis 500 korona készpénzfizetése van. Az összehasonlítás kedvéért nem árt tudni, hogy Simon kápláni fizetése ekkor 153,50 korona, miközben 1 kg hús ára 20–28 korona, a tojás darabja 1,20–1,30 korona, egy öl fa beszállítással 400 korona, 1 pár cipő (már ha kapható) 300–400 korona, egy öltözet ruha pedig 1500–2000 korona.
Simon nem saját kútfőből meríti, amiről prédikál. 1918 novemberében a katolikus egyház legfelsőbb vezetése nyilvános közleményben köszönti a magyar köztársasági népkormányt, és felajánlja földbirtokait a demokratikus fejlődés szolgálatára, a földbirtokreform megvalósítására. Az egyházfejedelmek a katolikus autonómia szószólói lesznek, a püspöki kar a királyság bukását az egyház szabadságának megnövelésére igyekszik felhasználni. A simulékony, korántsem őszinte diplomáciára szükség is volt: az egyházban szaporodnak a belső feszültségek. A novemberi pesti utcákon ott kóborolnak a feleslegessé vált tábori lelkészek is, az alsópapság sokszor nyomorgó és többnyire elégedetlen fiataljai pedig kimondják az alsópapság tanácsának megalakítását és országos mozgalom megindítását. Nem forradalmat akarnak, hanem jobb, szebb és ideálisabb világot. Nem rontani s rombolni, hanem építeni a romokon: ez a törekvésük. Sohasem fognak letérni az útról, amelyen járniuk kell, így írják Csernoch János hercegprímásnak, akit gyermeki szeretettel üdvözölnek a Papi Tanács megalakulásáról szóló táviratukban, és aki néhány hónap leforgása alatt türelemmel és ügyes diplomáciával szerelte le az egész kezdeményezést.
Simont a húsvéti prédikációja után a püspök felfüggeszti, Mernyére küldi lelkigyakorlatra a piarista rendházba, majd Zalaszentgrótra diszponálja (Simon Josephus Cooperator mittitur ad eccl. Zalaszentgrót), ő azonban nem megy, állomáshelyét sem foglalja el, hanem hazaköltözik Szenyérbe a szüleihez. Innen viszik majd vissza a hívei Marcaliba, akik őt akarják papjuknak. Így lesz a kommün idejére püspöki jóváhagyás nélkül Simon a nép választott papja, a proletárok egyik vezére, ahogy később a Historia domus feljegyzője fogalmaz. Simont valóban ott találjuk a földosztást sürgetők között, akik a szociáldemokrata Tóth József marcali polgári iskolai tanár vezetésével szervezkednek.
A kommün bukása után belügyminiszteri rendeletre a főszolgabíró 1919. augusztus második hetében lefogatja a kommunistagyanús egyéneket, köztük Simont is. Kihallgatás után a legtöbb foglyot bűncselekmény hiányában szabadon bocsátják, a még fogva tartottak közül pedig Simont tizenhetedmagával kivégzik.
Néhány nap múlva Juli este, otthon, a papírjai fölött töpreng.
Líviának többször mondtam, nem is okvetlenül a levéltári kutatómunka tart vissza a befejezéstől, hanem inkább várok valamire. Reménykedem, hogy rátalálok egyetlen olyan momentumra is akár, amelytől igazolva látom az összes feltételezésemet. És tegnap ő maga szolgáltatta nekem ezt a hiányzó láncszemet. Találkozott Simon József rokonával, és megvan, amit kerestem.
Nem volt nehéz elképzelnem, hogy a szűk család mit gondolt a káplánról. Nyilván aggódtak érte, amiért bátran és okosan beszél a templomban igazságos, emberközpontú egyházról, még akár az egyházi földek felosztásáról is. Tisztában vagyok vele, micsoda ócska csúsztatás volt Rumi plébános részéről, hogy a húsvéti prédikációért vádolta be püspökénél Simont. Ne feledjük, hogy 1919. április 20-át írunk, húsvét vasárnapját ünnepeljük. Egy nap híján egy hónapja tanácsuralom van Magyarországon. Nagycsütörtökön a vallás- és közoktatási miniszter, vagyis már közoktatási népbiztos rendeletet bocsát ki, melyet föl kell olvasni a templomokban a húsvéti nagymisén és az azt követő két vasárnapon. Rumi nyilván nem véletlenül engedte át Simonnak a nagymisét, ő nem akarta felolvasni a rendeletet. Simon pedig eleget tesz neki, fölolvassa, és a szentbeszédben is visszautalhat a benne foglaltakra. Vagy előrevetíti a tartalmát, attól függően, hogy mikor olvasta föl. Szintén rendelet írja elő a hitközségek megalakulását. Ezek cáfolhatatlan tények. Simon tehát nem tesz egyebet, felolvassa a közleményt, hogy mindenki szabadon gyakorolhatja a vallását, nem lesz a templomokból bordélyház, nem kell benne örömlánynak állni az apácáknak. Délutánra pedig összehívja a híveket, hogy megalakuljon a hitközség. A törvényes hatalom utasítását hajtja végre, és ezt is bűnéül róják föl neki. És Rumi? És a püspök? Ők talán nem olvasták a közoktatásügyi népbiztos rendeletét? A poétafejű Kunfiét, ahogy Krúdy nevezte? Nehezen tudom elképzelni.
(Folytatjuk)