Két illúzióval kellett leszámolniuk a közelmúltban a hazai demokratáknak. Az első külországi események folyománya. Az Ukrajna ellen Putyin által megindított háború első szakasza csúfos orosz vereséggel végződött. A Kijev elleni offenzíva látványosan összeomlott. Az orosz hadisikerek elmaradása tetemes anyagi, presztízs- és emberveszteséggel társult, a moszkvai politikai vezetés pedig erkölcsileg is kompromittálódott a nemzetközi közvélemény előtt az ukrajnai civil lakosság ellen elkövetett háborús bűncselekmények miatt.
Putyin minden jel szerint alábecsülte ellenfele harci morálját, nem számított szívós ukrán ellenállásra; ezért cselekedett az orosz hadvezetés tessék-lássék összeállított haditerv alapján. Ezzel párhuzamosan a nyugati értékközösség összezárt: az észak-atlanti szövetség nemegyszer piszlicsáré ügyeken marakodó tagállamai között konszenzus alakult ki a Moszkva ellen meghozandó gazdasági és egyéb szankciókat illetően. Mindezen fejlemények azt a benyomást keltették sokunkban, hogy a katonai erőviszonyokat meghazudtolva Kijev talán térdre kényszerítheti az „orosz medvét”.
Az ébredés nem váratott sokáig magára, merthogy Putyin időközben korrigálta tévedéseit. Személycseréket hajtott végre hadserege élén, egyúttal harcmodort váltott. Az erőfölényben lévő orosz csapatokat a szakadár kelet-ukrajnai régiók területére koncentrálta, Donyeck és Luhanszk településeit módszeresen rombolja porig, visszavonulásra kényszerítve a védőket. A hátország lakosságát eközben civil célpontokat sújtó terrorbombázásokkal igyekszik demoralizálni. Az ukrán győzelem illúziója immáron a nyugati fegyverszállítások dacára is a múlté. Sőt. Orosz iga alatt nyögő népük árulói, a Putyin-csatlós csecsen vezetők nyilatkozataik alapján Berlinig meg sem állnának.
A másik délibáb, melyet idehaza kergettünk, a kormány- és rendszerváltás reménye volt. A nemzeti katasztrófával felérő „fülkeforradalom” óta folyamatosan fennáll az Orbán-rezsimmel szemben álló szavazók részéről az igény az oppozíció pártjainak összefogására. A ravasz orbáni korifeusok által kreált választási törvény tudniillik szinte kikényszeríti a sok mindenben egyet sem értő ellenzéki formációk alkalmi összeborulását. Ha nyögvenyelősen is, tavaly végre létrejött egy ilyen botcsinálta koalíció. Akadt egy karizmatikus miniszterelnök-jelöltjük is, akinek igenis volt mondanivalója: az Orbán államát át- meg átszövő korrupció felszámolására építette fel kampányát. Április 3. után szinte minden hivatásos vagy éppen önjelölt tudor Márki-Zay Pétert okolja a váratlan fiaskóért, holott ő a legkevésbé felelős a történtekért. Miért gondolom ezt?
Mert le kell számolnunk azzal az illúzióval, hogy a 2010 óta kialakult közjogi viszonyok között Orbán Viktor politikai akaratképző mechanizmusok révén eltávolítható a hatalomból. Hillary Clinton még amerikai külügyérként látogatta meg hazánkat hosszú évekkel ezelőtt, s ez alkalomból jelentette ki: amíg lehetőség van egy kabinet leváltására törvényhozási választások útján, addig demokráciáról beszélhetünk. Nos, tizenkét esztendőnyi szívós munka eredményeként a kormánypártok mostanra ellehetetlenítették Magyarországon a politikai váltógazdaság olajozott működését.
„Egyszer kell győznünk, de akkor nagyon!” – jelentette ki Orbán két évtizede. Nem volt nehéz kihallani ebből az óhajból az átmenetileg ellenzékbe szorult Fidesz-elnöknek a teljhatalom utáni sóvárgását. Amikor aztán a 2008-as gazdasági világválságot követően a kétharmad elérhető közelségbe került Orbán számára, nem véletlenül trenírozta a hazai közvéleményt Kötcsén a „centrális erőtér” víziójának hangoztatásával. Emlékszem, az internetes fórumokon abban az időszakban „a nemzet miniszterelnökének” bálványozói már nem is titkolták, hogy céljuk az istenített „vezénylő tábornok úr” élethossziglani uralkodásának biztosítása. De nem ügyeltek a látszatra a bársonyszékben helyet foglaló Orbán Viktor mamelukjai sem. A Médiatanács kizárólag kormánypárti tagokkal való feltöltése, az egypárti alkotmányozás, a választókörzetek átrajzolása, a saját sajtóbirodalom kiépítése közpénzből: mind-mind a hatalom kizárólagos birtoklására való törekvés jegyében történt.
Akkor mit tehetünk egy, a hatalomba reménytelenül bebetonozott akarnok eltávolítása érdekében? Először is, tegyük világossá, hogy az ellenzéki összefogás minden ellenkező híresztelés dacára sem bukott meg. És Soros György legrosszabb döntése sem a hazai oppozíció támogatása volt, hanem Orbán Viktor oxfordi taníttatása. De az autokrácia kiépítése hazánkban eljutott arra a szintre, hogy az ellenzék formációi már egymással összefogva is esélytelenek a Fidesszel szemben. Az óriási túlsúlyban lévő kormánypárti médiumok az elmúlt két választást már úgy nyerték meg Orbánnak, hogy kivédhetetlen háborús tömegpszichózist keltettek hazugságaikkal.
A cél tehát csakis a Kossuth téri bábszínházból való kivonulás lehet. Közelebbről: a 2026-os választások ellenzéki bojkottja, mely az egész világ figyelmét felhívná arra, hogy a putyini úton haladó Magyarország de facto nem tekinthető demokráciának.