Sorsdöntő referendumot rendeznek ma Tunéziában, amely minden bizonnyal megadja a kegyelemdöfést az észak-afrikai ország kiforratlan demokráciájának. A választók az önmagát önkényesen teljhatalommal felruházó Kaisz Szaíd elnök alkotmánytervezetéről dönthetnek, amely lecserélné a Jázminos forradalmat követően 2014-ben elfogadott alaptörvényt, és formalizálná az államfő egyszemélyi uralmát, de facto diktatúráját. A tunéziaiaknak kevés idejük volt arra, hogy véleményt alkossanak az emberi jogi szervezetek által felettébb aggályosnak tartott dokumentumról: az első verziót kevesebb, mint egy hónapja tette közzé az elnöki hivatal, majd a szövegjavaslat két és fél hete kisebb módosításokon esett át. Igaz, a túlnyomó többséget nem is érdekli a népszavazás.
Hiába óriási a tét, általános közöny övezi az alkotmányozási folyamatot. A Szaíd kezdeményezésre megtartott év elejei nemzeti konzultáción az arra jogosultak kevesebb, mint 10 százaléka vett részt, a felmérések pedig azt mutatják, hogy a mai voksolás iránt sem tapasztalható nagyobb lelkesedés. “A tunéziaiak többsége nem jut elég élelemhez és kétségbeesetten munkát keres, nem igazán érdekli őket az alkotmány vagy a politika” - mutatott rá lapunknak Tarek Megerisi, az Külkapcsolatok Európai Tanácsa (ECFR) kutatóközpont vezető elemzője. Ennek ellenére borítékolható, hogy a választók jóváhagyják az új alaptörvényt: nincs részvételi küszöb, az ellenzék többnyire bojkottra szólította fel támogatóit, miközben Szaíd és szövetségesei aktívan kampányoltak az igen mellett. A The New Arab hírportál által idézett nyilatkozatok alapján arra lehet számítani, hogy az elnök egyes elkötelezett hívei úgy is megszavazzák az alkotmánytervezetet, hogy el sem olvasták azt. Hűségüket az államfő a a forradalom után, a politikai elittel szembeni fellépéssel vívta ki.
Tunéziát sokáig az Arab tavasz egyetlen sikertörténeteként tartották számon, mivel ez volt az egyetlen ország, ahol a térségen végigsöprő tüntetés- és a felkeléssorozat demokratikus fordulatot hozott. Ez az értelmezés azonban erősen sántított. Évek óta érzékelni lehetett, hogy a lakosság egyre nagyobb része csalódott, amiért a Jázminos-forradalom nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. A rendszerváltás gazdasági fellendülés helyett stagnálást hozott; az előző rezsimre jellemző rendőri önkény és túlkapások megmaradtak; a választásokon mandátumot szerző új politikai elit pedig sokak szemében cseppet sem tűnt kompetensebbnek vagy tiszteségesebbnek a leváltott diktatúra potentátjainál. Megvolt az igény egy erős vezetőre, aki kezébe veszi az irányítást, hogy rendbe tegye az országot. A tunéziai közvélemény egy jelentős részét éppen ezért inkább reménnyel, mint aggodalommal töltötte el, amikor éppen egy éve, 2021. július 25-én Kaisz Szaíd rendkívüli állapotot hirdetett és felfüggesztette a parlament működését. A drasztikus lépéshez a gazdasági nehézségek és a koronavírus-járvány félrekezelése miatt kitört tüntetések szolgáltatták az ürügyet.
Az államfő az alkotmány szerint egy hónapig tarthatta volna saját kezében a hatalmat, de augusztusban önkényesen meghosszabbította a rendeleti kormányzást, sőt lényegében teljhatalommal ruházta fel magát. Később feloszlatta a parlamentet és lépéseket tett azért, hogy az igazságszolgáltatást is befolyása alá vonja. Mindeközben azonban semmilyen komolyabb intézkedést nem hozott annak érdekében, hogy enyhítse a tunéziaiak megélhetési nehézségeit. Szaíd népszerűsége emiatt folyamatosan apad, de Tarek Megerisi szerint még mindig van egy olyan szavazóbázisa, amely undorodik a parlamenti pártoktól és bedől annak a populista propagandának, amely kívülállóként, a nép embereként ábrázolja az elnököt. Az államfő azért is tudja megőrizni bizalmukat, mert felügyelete alatt rendszeresen vegzálják a forradalom óta domináns politikai erőt, a mérsékelt-iszlamista Ennahda mozgalmat - melynek pártelnöke, Rasid Gannúsi ellen például nemrég indítottak nyomozást pénzmosás és terrorizmus gyanújával.
Az ECFR vezető elemzője megjegyezte: az ellenzék kudarcot vallott, mivel nem sikerült alternatívát felmutatniuk a választóknak és mozgosítani őket az autokratikus törekvésekkel szembeni ellenállásra. Ennek oka részben az ellenzék megosztottságában keresendő. Az ellenzéki térfél töredezettségét tükrözi, hogy a baloldali alakulatok, az Ennahda mozgalom és partnerei, illetve a forradalom előtti diktatúrát visszasíró Abir Múszi vezette Szabad Desztúr Párt a napokban külön-külön tartott demonstrációkat a népszavazás ellen. Ezek kis létszámú, legfeljebb néhány ezer fős tiltakozások voltak. Amíg az ellenzék csak ilyen kevs embert tud utcára vinni, addig Kaisz Szaíd biztosnak érezheti pozícióját - akármilyen alacsony részvétellel is záruljon a mai alkotmányozási referendumon.
