Bárki által látogatható, kicsi, ám annál igényesebb kiállítás nyílt a Szigligeti Alkotóházról az észak-balatoni faluban, Szigligeten. A Básti Lajos Közösségi Házban az Ahol a múzsák laknak – epizódok a Szigligeti Alkotóház történetéből című kiállításon zanzásítva ömlik ránk a XX. század történelme különleges ismerősökön, elsősorban az írókon és másodsorban más alkotókon keresztül. A kiállítás a Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa támogatásával és velük együttműködve jött létre. Az alkotóházat üzemeltető MANK Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft. szimbolikusan is megnyitja Szigliget egyik legemblematikusabb helyszínének kapuit, beavatja az érdeklődő közönséget az épület múlt századi történetébe, melyet innen-onnan, könyvekből, visszaemlékezésekből, cikkekből, interjúrészletekből már ismerhetett a nagyérdemű, de ilyen pontos leltárként még nem láthatott.
Az irodalmi térképen
A kastély maga a nagymúltú Esterházy-család birtokában állt, a második világháború után államosították, majd Bölöni György kezdeményezésére, az Irodalmi Alap felügyelete alatt alkotóházat hoztak létre benne, ekkor úgy hívták, Írók Alkotóháza. Kolozsvári Grandpierre Emil visszaemlékezéséből kiderül például, hogy az első, 1953-as turnus érkezésekor még szinte munkatábori hangulat uralkodott, a bölénytermetű gondnok – akire a falubeliek is pontosan emlékeznek – mindenfajta finomság nélkül, egy tiszt kemény hangján osztotta be a megszeppent szerzőket a szobájukba. Később Az Alföld parasztsága című irodalmi szociográfia szerzője, Veres Péter köszöntötte az érkezőket, de az első nap étkezése már nem volt ilyen fényes: „Örömünk addig tartott, amíg a fölszolgáló kislányokat láttuk, s abban a percben eloszlott, amikor az első falatot a szánkba vettük. A vezetőség egy volt színésznőt szerződtetett szakácsnőnek, aki sok szerepet megtanult, de a szakácsnői szerep megtanulását elmulasztotta” – írja Kolozsvári Grandpierre Emil.
Ilyen és ehhez hasonló hangulatú és stílusú történetek olvashatók a kiállításon, a tervezők nem legkisebb erényeként, ülve. Örvendetes volt végre kényelmesen hátradőlve megfelelő betűméretű és formátumú szövegeket olvasni. Az alkotóházról szóló kiállítás talán engesztelésül, hogy nem magában az épületben tekinthető meg, igyekszik annak kényelmes légkörét idézni. A fekete-fehér fotókról vidám társaság mosolyog ránk, Nemes Nagy Ágnes férjével, Lengyel Balázzsal, Mészöly Miklós és Polcz Alaine, továbbá sokak mellett Kassák Lajos, Fekete István, Göncz Árpád, Füst Milán. „Szigliget hívei között is a leghívebbek közé tartozom. Létének első percétől fogva látogatom az íróházat, felkutattam a kert minden centijét, végiglaktam a kastély minden szobáját, ácsorogtam az Öregtorony shakespeare-i romjai között, húzattam fogat tapolcai fogorvossal, szaladgáltam pelék után a padláson, hallgattam Lukács bácsit, a mesemondó csőszt.” – írta a helyről Nemes Nagy Ágnes. Ugyancsak híve volt az üdülőnek Nagy László, aki nem csupán verssel, de képzőművészeti alkotással is gyarapította a ház szellemiségét. Valójában a Kádár-korszak valamennyi jelentős szerzője megfordult Szigligeten: Örkény István, Pilinszky János, Szabó Magda, Németh László, Lázár Ervin, Weöres Sándor, Déry Tibor és Zelk Zoltán.
Megúszni a korszakot
Először csak az irodalmárok székhelye volt, ez nevezhető a „hőskornak”, az 50-es-60-as évek, később a Művészeti Alap által mások is ellátogathattak az északi part gyönyörű kastélyába. Ma sem lehet „welnesshétvégézni” az épületben, nem erre szolgál, a legjobb szó rá az üdülő. A kezdetekkor ideérkezők valóban alkotni akartak. Az 50-es 60-as évek, mondhatni értelemszerűen, a ház legmunkaorientáltabb időszaka, ám magához a kommunista korszakhoz képest a szerzők kötetlenül dolgozhattak, mivel az ellátás biztosított volt. Vonzó volt az állandó fűtés, étkeztetés és persze esténként a remek társaság. A kiállításon megtekinthető vendégkönyvön kívül – melyben az alkotók és hozzátartozójuk neve, egyéb adataik és az időszak, ameddig Szigligeten tartózkodtak szerepel – olvashatók azok a versrészletek, melyek biztosan itt születtek: Pilinszky Jánostól a Novemberi elízium, Mészöly Dezsőtől a Magyar rokokó és Szigligeti ősz, Nagy Lászlótól az Ősszel és Bella István Szigligeti fénykép című műve, valamint egy egész kötetnyi válogatás egyéb novellákból, regényekből. A versek címéből is kitűnik, az ősz volt szigligeti központ intenzívebb időszaka, nyáron lehetett jönni családostul, a maradék időszak a napközbeni elvonulásé és az esti társas együttlété. Házastárs érkezhetett az alkotóházba, de 14 évnél fiatalabb gyermek nem. Az esték hangulatához hozzátartozott egyrészt az asztalitenisz, másrészt a szellemi sportok. Az alkotóházhoz megannyi társasjáték kötődik, példának okáért a szentistvánolás vagy a bakosozás, előbbiben két ismert személyt kell eljátszani, akik valami módon kötődnek egymáshoz (pl. István király – Király István irodalomtörténész), utóbbiban pedig teljesen ismeretlen idegen szavak magyarázatát kell megadni, a játék az Idegen szavak szótárát sokáig kezelő Bakos Ferencről kapta a nevét.
Filmen és testközelből
De hogy ne csupán az irodalmárokról essen szó, a Művészeti Alap későbbi kezdeményezésére már képzőművészek is ellátogathattak az Alkotóházba. Ennek szüleményeként Maurer Dóra 1987-ben itt forgatta le Azonosítás című kisfilmjét. Az Azonosítás – mely a kiállításon is megtekinthető – egyedi módon kapcsolódik a helyhez: A felvételen Maurer Dóra egy absztrakt alkotást nyújt a kamera előtt ülő alanyok kezébe, az alanyok közt van alkotó és civil, gyerek és idős egyaránt. Mindenki másként forgatja a kezében tartott képet, másként értelmezi. A puszta asszociációkból álló felvétel úgy illeszkedik a kiállításba, mintha egy lenne az irodalmárok játékai közül.
Szigliget filmtörténeti jelentőségéről külön tabló van: itt forgatták a magyar mozgókép klasszikusát, a Liliomfit, Makk Károly rendezésében és itt horgonyzott le a Hintónjáró szerelem stábja is. Az 50-es évek világát jól jellemzi, hogy ekkoriban az idegenforgalom, főként vidéken, gyakorlatilag ismeretlen műfaj volt, az 1954-es Hintónjáró szerelem film résztvevőit szállás híján az Alkotóházban helyezték el. A forgatás kapcsán ismert a bulváros, ám tényszerű történet: Szirtes Ádám, a film főszereplője itt szeretett bele az alkotóház egyik dolgozójába, szerelmük gyümölcse pedig Szirtes Ági színésznő lett. A Szirtes-család a későbbiekben mindig Szigligeten nyaralt, a helyiek pedig irigykedtek a remekül pillangózó, fiatal Szirtes Ágira. A történet ugyanúgy kötődik Szigligethez és az ő különleges varázsához, mint a legkomolyabb ott készült munkák.
Ma már széles körben látogatható az egykoron csak a művészelit számára nyitott hely. Bizonyos időszakokban lehet szobát kivenni, de az Alkotóház üzemeltetői igyekeznek megőrizni az épület utánozhatatlan nyugalmát. Ez ma is érződik, az Alkotóház folyosóit járva és varázslatos arborétumban sétálva a jótékony csönddel találkozik az ember. Közhelyes „mai rohanó világunkról” beszélni, de a közhely igaz, és az alkotóház pont ennek ellenszere. Ahogy Nemes Nagy Ágnes írta: „Nyújt Szigliget csöndet és társasjátékot, telet és nyarat, nyújtja mindenekfölött azt a (civilizált) természetet, amelyből sokunknak nem jutna már egy falat sem Szigliget nélkül, mert Szigliget gyönyörű, mert Szigliget kimeríthetetlen”.
INFÓ
Ahol a múzsák laknak – epizódok a Szigligeti Alkotóház történetéből című kiállítás a szigligeti Básti Lajos Közösségi Házban október 9-ig megtekinthető.
