Publicisztikai közhely, hogy a mindenkori Orbán-kormányok klasszikus mintát követnek, amikor – a mind kevésbé vajas – kenyér mellé bőven mérik a cirkuszt is. Így volt ez az ezredfordulón, amikor a királyi koronával meg az államalapító uralkodónak tulajdonított, mumifikálódott jobb kézzel bűvészkedtek, és így járnak el akkor is, amikor félmeztelen férfiakat zavarnak ki az Andrássy útra, hogy Szentistvánkor a felsőtestükre sprézett háromszögvonalzóval szimbolizáljanak valamit.
Giccsben utolérhetetlenek, ezt el kell ismernünk, és Kálmán Imre meg Zerkovitz Béla országában ez már fél siker. Kolbász, demizson, gyerekiahórahamersz, lávendpísz… na ja, in der Josefstadt.
Vehetnék persze felnőttszámba is a magyar társadalmat, tekinthetnének ránk úgy, mint arra a közösségre, amely szavazatával immár tizenkét éve a bizalmáról biztosítja őket, és gondolhatnának arra, hogy ezzel a bizalommal nem illik visszaélni. Na persze. És Bajnai Gordon, kábé az egyetlen kormányfő a rendszerváltozás óta, aki komolyan vette a választópolgárokat, mégis, mire ment vele?
Szóval, de most komolyan: miért is mondanák le a tűzijátékot? Csak mert számos – zömmel ellenzéki, de néhány fideszes – önkormányzat is úgy látja, hogy a példátlan megszorítások idején legalábbis merész, hogy azt ne mondjuk, végtelenül ízléstelen tíz- és százmilliókat elpuffogtatni a 'gusztushuszadikai égbolton? És ha nem költik el azt a na mondd, ötmilliárdocskát a zsákbanfutás-lepényevésre, akkor jobb lesz valakinek? Ötezer forintos rezsisegély a kisnyugdíjasoknak? Egymillióan kaphatnának belőle egyetlen egyszer. Civilek megsegítése? Több is veszett a Norvég Alapnál, egész pontosan tizenötször ennyi.
Hát pontosan ezért lesz augusztus huszadikán mindent lepipáló tűzijáték Budapesten. Mert már akkora a baj, hogy ezen immár tényleg nem múlik semmi.