Az 1934-es labdarúgó-vb az volt Benito Mussolininek, ami Adolf Hitlernek az 1936-os berlini olimpia. A diktátor magának akarta. Az 1933. május 4-én avatott torinói stadiont mindjárt róla nevezték el. Arénaépítésben amúgy is élen járt, hiszen 1930-ban adták át a nápolyi Giorgio Ascarellit – eredetileg Vezúvnak hívták, majd a Napoli elnökéről keresztelték el, mert az elöljáró két héttel a nyitás után, harmincöt éves korában elhunyt –, 1931-ben készült el a firenzei Giovanni Berta, 1932-ben a trieszti Littorio. Az 1934-es világbajnokság nyolc stadionjából négy épült újonnan, és 1933-ban jókora bővítésen esett át a genovai Luigi Ferraris.
Horthy Magyarországa, napjaink hivatalos mintája imádta a fasizmust. Gömbös Gyula miniszterelnök, aki – hol másutt? – a Várban búcsúztatta a vb-re utazó magyar csapatot, egy évvel korábban, németországi látogatása alkalmával azt mondotta lelkesen: „Berlinben rend és nyugalom van, nagystílű pártorganizáció szervezi a német népet. Egy politikai szervezetet, amely annyira átgondolt és tökéletes, mint ez a nacionalista szervezet, nem lehet átmenetinek minősíteni. Ez végleges megoldás, amilyen a fasizmus Olaszországban.”
Majd amint a magyar futballdelegáció elérte az itáliai határt, Usetty Béla MLSZ-elnök a következő szövegű távirattal kedveskedett Mussolininek: „Amikor a magyar válogatott futballcsapat a világbajnokságra utazván először lép olasz földre, a legmélyebb hódolattal köszönti a Ducét, a megújhodott Olaszország vezérét.”
Arról meg mindenki hallgatott, hogy a magyar kormány 20 ezer pengős támogatást ígért a válogatottnak, de az együttes az elutazásig egyetlen fillért sem kapott, sőt az Országos Testnevelési Tanács utóbb arra kérte az MLSZ-t, ne is ácsingózzék azért a rongyos húszezerért...
Magyarország ettől függetlenül bevette Itáliát. A Serie A 1933-34-es évadában Weisz Árpád edző irányította az ezüstérmes Intert, Kovács Lajos a negyedik helyezett Bolognát, Rády Vilmos és Ging József a Fiorentinát (6.), Lelovics Gyula a Livornót (7.), Viola József a Milant (9.), Csapkay Károly a Triestinát (11.), Hlavay György a Bresciát (12.), Payer Jenő a Torinót (13.), Feldmann Gyula a Palermót (15.), Vanicsek János a Padovát (16.), Nagy József a Genoát (17.), Czeizler Lajos a Casalét (18.). A mezőny kétharmadánál magyar tréner dirigált!
Francesco Mattea sporttárs nem mutatkozott különösebben hálásnak. Az olasz játékvezető a Bolognában rendezett osztrák–magyar negyeddöntőn nem adott tizenegyest Karl Sesta szándékos kezezéséért, nem ítélte meg Sárosi György fejes gólját, mert szerinte Toldi Géza ellökte Peter Platzer kapust, majd közvetlenül a magyarok szépítő gólja (2:1) után kiállította Markos Imrét. Ezzel végképp elszálltak a remények, mert Avar „Ricsi” István az első félidő végén megsérült, honfitársaink így kilenc játékosra fogyatkoztak.
„A magyar tábor tagjait a guta kerülgeti” – írta a Nemzeti Sport. Az olaszok elleni meccsük után ezt élték át a spanyolok, majd az osztrákok is. A kieséses rendszerű torna első fordulójában az Egyesült Államok csapatának még hetet gurítottak a vendéglátók, és az itáliai lapok nem győzték dicsérni Vittorio Pozzo szövetségi kapitányt, amiért keretébe hívta az egyaránt argentin Enrique Guaitát, Luis Montit és Raimundo Orsit, valamint a brazil Anfilogino Guarisit. A morális mélységekbe mindig is lemerülni kész FIFA a házigazdák bemutatkozó mérkőzésére tiszteletjegyet küldött a Ducénak, ő azonban azt nem fogadta el, a propaganda szerint magának, valamint két fiának pénzért váltott belépőt a páholyba.
Ám a csapat az „amerikai” 7:1 után elakadt, a spanyolokkal 1:1-re ment. A mérkőzést megismételték, és másodszorra az olaszok úgy nyertek 1:0-ra, hogy a semleges újságok azt írták: „Bokszmérkőzés folyt a pályán, mindkét együttesnek súlyos sérültjei voltak. (A spanyol Martí Ventolra konkrétan a lábát törte – a szerk.) René Mercet svájci bíró kiengedte kezéből a játékot, ennek következtében boka- és hasba rúgások, pofonok életveszélyes folyamata következett.”
Az elődöntőt megelőzően Hugo Meisl osztrák szövetségi kapitány megjegyezte: „Tartok Olaszországtól, de még jobban a játékvezetőtől.” Megérezte, mi lesz. Arra persze nem számíthatott, hogy a mérkőzés előtt óriási felhőszakadás árasztja el Milánót. A rendezők már azon tűnődtek, hogy elhalasztják a találkozót, mégis – noha víz alatt állt a San Siro pázsitja – a játék mellett döntöttek. Az egyetlen gól a korabeli leírás szerint így született: „Schiavio Platzeren átbukik, térdével Platzer hasába rúg és a kapuba esik, közben befut Guaita, aki a sérült kapus mellett hálóba teszi a labdát.”
A csehszlovákok nem látták, mit művelt az alig huszonkilenc éves svéd Ivan Eklind az olasz–osztrákon, és tiltakoztak az ellen, hogy a döntőt a belga Louis Baert vezesse. A Pesti Napló azt írta: „Baert megsértődött. A döntőt pedig Eklind vezeti, aki az elődöntőben az olaszok legjobb embere volt.”
A squadra azzurra minden egyes találkozója előtt fasiszta karlendítéssel üdvözölte a közönséget – a FIFA szíves asszisztálásával –, a római döntőn pedig így tett a játékvezetői hármas is, benne hazánk fiával, a partjelző Ivancsics Miklóssal.
Az olasz csapat a csúcstalálkozón is „köhögött”, még Pozzo is úgy vélte: „Az esemény fontossága megbénította a lábakat.” Csehszlovákia csapata hatalmas csapást mért a fasizmusra, mivel Oldřich Nejedlý mesterhármasával kiütötte a náci Németország válogatottját (3:1), és hasonlóképpen lesújthatott volna a döntőben is. Antonín Puč a 71. percben vezetést szerzett az olaszok ellen, majd Nejedlý hat méterről fölé lőtt, aztán Jiří Sobotka, aki utóbb Svájcban telepedett le, és az alpesi ország válogatottjának szakvezetője is volt, a felső lécet találta el ziccerhelyzetben. A 0:2 helyett 1:1 következett a honosított Orsi révén, s a kétszer negyedórás hosszabbítás negyedik percében Angelo Schiavio az olaszok javára döntött (2:1).
Az itáliai játékosok fejenként 15 ezer lírát kaptak a győzelemért, ám az igazi diadalt Mussolini aratta. Az aranyérem elnyerésének másnapján a Corriere della Sera és a Stampa egybehangzó szalagcíme így szólt: „A Duce jelenlétével bátorította az olasz hódítást a világbajnokságon”.
Talán a legjobb kapus, a legkiválóbb védő, a legnagyszerűbb fedezet és a gólkirály is ő volt.