Vakbélnapló 2.
„Minden titkot feltár a hosszú, végtelen idő...”
Szophoklész
Eddig nem tudtam, milyen szakaszai vannak az éjjelnek. Sötétben lefeküdni és világosban ébredni, általában ez a rend, amit most megzavart az ismeretlen, titokzatos hasfájás. Hasznosabb lenne ilyenkor hipochonderré válni, s ott ülni a háziorvosi rendelőben, mint arra várni, hogy valami csoda folytán elmúlik ez az egész, csak tűrni kell pár napot. A magzat, béka, macska, elefánt, tigris és megannyi állatpózban átvirrasztott éjszaka döbbentett rá, milyen árnyalatai vannak a sötétnek. Hajnali három felé az addig koromfekete ég mintha felvillantott volna egy távoli szürke sávot, hogy aztán egyre jobban láthatóvá váljanak a szilvafák sziluettjei, amik az előttük lévő villanyoszlop fényei miatt addig szinte láthatatlanok maradtak. Nem sokkal négy után megszólalt az első rigó, aztán jöttek a verebek, akik nemcsak hogy hangosan csiviteltek, de sürgő-forgó táncba kezdtek az ereszcsatornában.
Hat órakor aztán elsöprő erővel tolult agyamba a gondolat: nincs mese, be kell menni a kórházba, ezt a fájdalmat már nem lehet itthon kibekkelni magam alá gyűrt párnákkal, jógalégzéssel és önmegnyugtató mantrákkal. Keltegetni kezdtem hát az embert, aki a váratlan kihívásokat nem jól viseli, sőt egyenesen utálja, de pánikhelyzetben, úgy tűnik, mégis jól teljesít, mert nem sokkal később már dudálva száguldott át velem a városon, majd a kórház recepcióján intézett hordágyat, mondván, ha nem kapok olyat, ott helyben biztosan elájulok.
Megmérték a vérnyomásomat, jó alacsony volt, aztán bemondtam a címemet a valószínűleg egész éjjel szolgálatot teljesítő felvételes asszonynak. A falu nevén még nem lepődött meg, de aztán elhangzott az utcanév és a házszám, ő a tollal kicsit megállt, rám nézett, végigmért tetőtől talpig, majd azt mondta, nahát, egy utcában lakunk! Ettől valahogy megnyugodtam, mintha a gondolattól, hogy valaki tőlem tíz házzal odébb lakik, kevésbé tűnt volna már félelmetesnek a rám váró ismeretlen.
A kora reggeli órák ellenére négyen-öten lehettünk a sürgősségi várójában. Kaptam infúziót, tompult a fájdalom, s közben felerősödtek a körülöttem elhangzott mondatok. Egy asszony hangosan kiabált, pszichiátert akart, egy férfi csendesen kérlelte az ápolónőket, hogy inkább a folyosón várakozna, mert ott ül a felesége. Csak a kórterem közepén fekvő idős nő hallgatott, a szíve ritmusát mérő műszer csipogott fel időnként.
Pár órával később, röntgen és ultrahang után, bélfertőzés diagnózisával, antibiotikum-recepttel és ajánlással felvértezve hazaengedtek, miszerint egyek magnéziumot, az nyáron amúgy sem árt, igyak sok vizet, és két nap múlva jelentkezzek vérvételre a háziorvosnál. Ekkor valamiért még cseppet sem gyanakodtak a gonosz kis begyulladt féregnyúlványra, amelyik közben már ott kajánkodott valahol az általam addig ismeretlen, de azóta persze „kiguglizott” Bauchin-billentyű alatt, felkészülve további csínytevések egész sorozatára.