Mindenki más miatt szereti a Pearl Jamet. Egy bizonyos generáció – a mai negyvenesek – a grunge hőskorát csatolják a dobost igen gyakran cserélő kvintetthez, mely tulajdonképpen úgy élte át ezt a rock-divatkorszakot, hogy sosem azonosult azzal, mint a többi nagy formáció, talán ezért is tudtak könnyedén túlélni azt. A banda koncertjei már annakidején is eseményszámba mentek elsősorban Eddie Vedder énekes-frontember energiái és egyedi előadói stílusa miatt. Sajátos üzleti döntéseket hoztak ezidőben, nem akartak semmiféle multi hatása kerülni, még a Tickertmasterrel is összebalhéztak, mert úgy érezték a cég monopolizálja a koncertjegy eladásokat. Így vagy úgy mindent túléltek, annak a biztos tudatában, hogy a Ten, a VS. és a Vitalogy albumok bebiztosították az érinthetetlen rocksztárok státuszt: a sokmilliós lemezeladások garantálták, hogy megmaradhattak a saját rock’n’roll-ról alkotott véleményüknél.
Az elemzők szerint a sikerhez kezdetben kellett a Nirvana berobbanása, de érdekes módon a Pearl Jam hamar lekörözte Curt Cobain trióját, lévén, hogy az alternatív hangzás mellett sokkal inkább a satdion rock keménykedő, fémes hangzású riffjeit, a hetvenes évek dühét a 80-as évek post-punk eklektikájával keverték és dominálták. Ezeknek az elegye volt az Alive című megunhatatlan sláger, mely élőben előadva egészen eksztázis jellegű, mind a mai napig. E nóta mellé érkezett a Jeremy és az Even Flow, melyek a rock – és ma már olykor a retro – rádiócsatornák azóta is kitörölhetetlen nótái. A különutasság immár elég hamar jelentkezett Vedderéknél, már a második albumuk kapcsán nem járultak ahhoz, hogy az akkoriban „kötelező” videóklipeket leforgassák és az 1994-es stadionturnéjukat lemondják, arra hivatkozva, hogy a már említett Ticketmaster miatt nem tudják húsz dollár alatt tartani a jegyek árát. Ezért inkább kis klubokban és egyetemi campusokban léptek fel. Azt csináltak, amit akartak miközben a harmadik stúdióalbum, a Vitalogy is meseszerű eladásokat produkált.
Igaz, ezek után kissé lassult a tempó és a kultikus bankalble státusz után kissé háttérbe is került a Pearl Jam, amikor a negyedik és ötödik stúdióalbumuk a No Code és a Yield már nem volt megkérdőjelezhetetlen anyagi csúcssiker, pedig ezek a korongok jelentették a csapat esetében a művészi nagykorúságot és az igazán kiforrott stílust. Azaz, valami hasonló történt velük, mint a Green Day-el, akik fiatal suhancként minden kocsmában hallathatóak voltak, majd szép lassan eltűntek egészen az American Idiotig, melynek kapcsán már azt lehetett mondani, hogy jé, a fiúk időközben profi zenészek lettek. Nem mellékesen popipari termék helyett mesterművet alkottak.
A Jam esetében persze Vedder és csapata már az elején bizonyította, hogy mesterségük a zene, csak éppenséggel a grunge után immár totálisan saját hangzásukkal lettek meghatározó szereplői a könnyűzenei színtérnek. Az albumok meg mindig egy kicsivel jobban sikerültek – ez óriási szó. A 2000-es Binaural és a 2002-es Riot Act után a zenekar két lemezzel is összegzett – a lemaradt, „b-oldalas” számokat és dalkülönlegességeket tartalmazó Lost Dogs 2003-ban, a hagyományos válogatásalbum, a dupla rearviewmirror (Greatest Hits 1991-2003) pedig 2004-ben jelent meg.
Ezek után a Pearl Jam, simán lejjebb csavarhatta volna a sebességet – mint minden nagy korszaklezárást megélő formáció –, de nem így törtétént: a 2006-os Pearl Jam és a három évvel későbbi Backspacer tökéletes lemezek voltak már abban a korban, ahol már inkább a streaming miatti egynótás villanások lett a divat. De úgy is fogalmazhatunk, hogy a Pearl Jam már a kilencvenes években sem azt csinálta, amit mondtak nekik, és ez nem változott azóta sem. A legújabb kori albumok, a 2013-as Lightning Bolt és a 2020-as Gigaton sem okoztak csalódást. De hát, tőlük ez a minimum – ez van, ha valakik magasra teszik a lécet.
Infó:
Pearl Jam koncert
Előzenekar: White Reaper
Papp László Budapest Sportaréna
Július 12.
